120 művész 30 országból
Kevés művésztelepről mondható el, hogy nem csak alapítói, tulajdonosai is vannak.
Kevesen tudják, hogy ebben az országban két Ludvig nevű képzőművészeti intézmény van. Az egyikben w szerepel, a másikban szimpla. A budapesti Ludwig Múzeum jóval ismertebb, mint a Ludvig Művésztelep Kendlimajorban. (Nagykanizsa mellett.) A Ludwig Múzeum – magyar részlege – 1996-ban jött létre, a kendlimajori művésztelep 1999-ben. Nos, ennyit jelent egy dupla w. De már alapításakor nagy elánnal indult: nemzetközi művésztelep – ekként hirdette magát, vagyis több műhelye, telepe különböző időszakokban működött, akár egy éven belül. Én többször jártam a kis házikókból álló birtokon, élvezve az egyik, meghatározó alapító, Ludvig Zoltán vendégszeretetét. Azt mondhatná az ember: nincs ebben semmi különös. A különböző házacskák, műhelyek, épületek egy célt szolgálnak: az alkotás feltételeit. Többször is említettem a gazdának, Ludvig Zoltán festőművésznek, hogy öntsék maradandóbb formába létezésüket, ne csak a meghívók, leporellók szóljanak az itteni dinamikus, aktív életről, színes világról, hanem egy (hang)súlyos album hirdesse a Ludvig alkotótelep dicséretét.
S míg mostanában nem néztem feléjük, tavaly megjelent a sokak által várt album. Ludvig Nemzetközi Művésztelepek Kendlimajorban. A címlapon ott a 25 év emblémája. A súly is megvan, amit a kemény tábla és 294 oldal hordoz. 120 művész 30 országból.
Kevés művésztelepről mondható el, hogy nem csak alapítói, tulajdonosai is vannak. Azt még értjük, hogy egy festőművész alapítója lesz egy ilyen kezdeményezésnek, de a többi résztvevő esetében ez már magyarázatra szorul. Páli László esetében biztosan, aki talán nosztalgiából, talán hiúságból, de mindenképpen művészetszeretetből ajánlotta fel hajdani szülőhelyét a művésztelep céljára. És Ludvig Zoltán – aki festőművészként a szervezés képességeivel is meg van áldva – összehozta az egészet. Kezdetben hárman irányították az eseményeket, Ludvig Zoltán, Páli László és Wilheim Gábor, aki mint tanácsadó-moderátor kapcsolódott a munkába. És ne feledjük ki Klára asszonyt sem – ahogy a Nagy Ludwigék esetében is, itt is volt egy asszony –, Ludvig Zoltán nejét, aki agilitásával, a titkári teendők ellátásával éltette a többszereplős kísérletet. És jött egy német tulajdonos is, aki 2012-ben csatlakozott a vállalkozáshoz. (Annak idején, 2000 körül kérdeztem Ludvig Zoltánt, mennyivel támogatja Nagykanizsa városa a művésztelepet, a válasz: semennyivel. Bár már az óta változhattak a viszonyok, a művésztelep – így fogalmazhatnék – szemtelenül életképes.) Nem passzivitás, hanem aktivitás, a meghívás jellemzi a vezetőket; új ötletekkel álltak elő, ami pénzt is hoz. Például a tanítás, s talán szerény részvételi díj és egyéb források biztosították a működési költségeket. Akárhogy is, egy ideig felfutott a dolog, még egy budapesti boltot is fent tudtak tartani korábban, ám, ahogy hallom, ez már a múltté. A másik sajátosság: a művésztelep résztvevőinek több mint a fele – külföldi. Ám ez csekély szó. Egészen egzotikus országokból is érkeznek ide alkotók: Kína, Malajzia, Indonézia, Marokkó, Egyiptom, Kuwait; Oroszország egészen jelentős arculattal képviselteti magát, Németország, Ausztria, Spanyolország, Olaszország, a klasszikus festészeti országok; legtávolabbról az argentin Lupe Gallo érkezett. Pedig (látszólag) egyszerű a dolog: a felsorolt országok alkotói Németországában vagy Franciaországban élnek, sokan közülük emigránsok, kint tanultak, aztán kint ragadtak. Ludvig Zoltáné az érdem, hogy elnyerte nem csak a címüket, bizalmukat is, mert a közzétett fotókból, munka és partiképekből az derül ki, szívesen jönnek ide, Kendlimajorba, Kanizsa mellé. És ne feledjük: a meghívottak, vagyis az érkezők között számos magyar művész is van. Hadd ne mondjam, hány kapcsolat, barátság születhet és születik ezeken a telepi együttléteken. A katalógusban a 25. művésztelepi meghívott, 44 művész szerepel, de tudom (én is), ennél sokkal számosabban vesznek részt az itteni munkában. Köztük 120-an, ahogy márt írtuk, a katalógusban is szerepelnek. Azt hiszem, Ludvig Zoltán nem fél a nagy létszámtól. Vannak, akik idegenkednek a meghívott, jelentkezett húsz-harminc főtől, mások viszont kedvelik az itt kialakult színes nyüzsgést. Számomra, amikor kicsit belemerültem a felkínált kápráztató világba, új művészettörténetet tanultam a meglévő fórumok mellett. Talán szakembereinknek is érdemes volna betekinti az ide vonzott, itt kiállított sok etnikumú kavalkádba.
De talán nagyon is elkalandoztunk a Ludvig Művésztelep igényes, szép kivitelű albumától, aminek előszavát egy fiatal esztéta, Lehota M. János írta. „Kimetszeni egy területet – létrehozni egy lakhelyet, ahol a tiszta érzéki élmények felbukkanhatnak, berendezkedhetnek, és általuk megjelenhet az alak: a formálódás és a kifejezés lehetősége ez.” – így ad általánosabb dimenziót az író a kendlimajori élményeknek. Ez a „soknyelvű kis kozmosz” rendkívüli tájékozódást kínál, és felmutatja: egy találékony elme milyen hihetetlen távlatot tud adni hazánk egy kis pontjának. Vitéz Ferenc, a sokoldalú szerkesztő és művészetkritikus pedig, felmérve a kibontakozó alkotói együttlét körülményeit, így fogalmaz: „Számos remek kísérlet, közös szemléleti alap tűnik föl a sokféle lokalitásban, a sokféle forrásból eredő patakokban. Ott van a modern kifejezésmód és szerves gondolkodás összhangja. A figurálisban és absztraktban, a szimbolikusban és és archaikusban, a táblaképben, kerámiaszoborban, miniatűrben és monumentális triptichonokban, zománcban, kollázsban és assemblage-ban érezzük, hogy a világ végtelenül nyitott. Egymás felé és fölfelé is nyitott. Az újító tendenciákat hűen tükröző, keletet és nyugatot összekötő képvilágban egy másfajta, egész világot átívelő egység rajzolódik ki. ..A kendlimajori Ludvig Nemzetközi Művésztelep így tud a sokféle modernséget harmonizáló, jelképes Tó lenni. A Tó vize pedig hamarosan megtartó Emlékezetté válik.”
Tartalmas, lényegi információkat közlő album született a 25. évfordulóra. Lényegi – mondom, ami azt is jelenti, hogy szöveges anyag olykor hiányos az egyes művészeknél. Sajnálható, hogy a közzétett művek címe lemaradt. (A következő kiadványra is marad feladat.) Talán lehetne több ismeret arról, ami ennek a különleges kezdeményezésnek mozgásait, alakulását formálja. De túl mindenen, az első betekintésre is érezzük: valami együtt van itt, ami a világ különböző szegleteit egybefogja, ellentéteit felülírja. Ennek a közös, csomóponttá váló érintkezésnek a dokumentuma ez az izgalmas, az etnocitáson túltekintő album, és büszkék lehetünk rá, hogy nálunk, Magyarországon született meg.
(Kortárs Művészetpártoló Alapítvány, Kisrécse, 2017)
