Notre-Dame
Szinte mitologikus jel a tragédiában, hogy mégiscsak van egy élő európai kultúra és tradíció, ami továbbsugárzik az egész világra.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
… / És megérzik a fényt a gyökerek.
… / És fölzeng a világ
(Pilinszky János)
A lángokban álló katedrális feletti fájdalomban az a csodálatos, hogy az egész világot megrázta: buddhistákat, japánokat, dél-afrikaiakat, amerikaiakat – vallási, politikai és etnikai különbségektől függetlenül. Szinte mitologikus jel a tragédiában, hogy mégiscsak van egy élő európai kultúra és tradíció, ami továbbsugárzik az egész világra.
Sokan elemezték ezt a fantasztikus tényt, de nekem igazán egy esszé kiemelt mondata ütötte meg a fülem: „kőből és fából {álló katedrális} az analóg kor fix pontja a mi egyre inkább digitalizálódó életünkben.” (Ulrich Fichtner telitalálata a Der Spiegel 17. számában.) Azért ütött szíven a mondat, mert valóban, mintha e lángoló építészeti csoda a letűnő analóg világ(kép) szimbóluma lenne, de olyan jelkép, ami megmarad és figyelmeztető felkiáltójelként tovább él a digitális kor örömében/bajaiban is.
Nem akarom ragozni, csak annyit tennék hozzá, hogy egyetlen más szent hely lángolása nem lett volna képes ilyen erővel felrázni a világkultúra öntudatát.
Túl az összefogáson, adakozáson, hihetetlen mértékű segítségen – az ezeréves kultúra mutatta meg magát a nagypéntek előtti szenvedéstörténetében és feltámadásában.
