Mohácsi Árpád: Párizsi befutó
„nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”
Róm, 9, 16
Mohácsi Árpád Párizsi befutójának főszereplői, fővárosi, középosztálybeli fiatalok, az Iskola a határon szimbolikus helyszínén, a Trieszti-öböl partján ünneplik a rendszerváltást. Hiszen felnőttek. Rendszert váltanak és érettségiznek.
***
Az írás szerzője, Bánki Éva Telihold Velencében című kötetéért nemrég elnyerte a Szépírók Díját. Szeretettel gratulálunk az ART7 indulása óta állandó szerzőnknek. (A szerk.)
***
De vajon tényleg felszabadultak-e?
Az Iskola a határon szereplőinek életében a szülők semmilyen szerepet nem játszanak. A gyerekek (10-11 éves kiskamaszok) kezdetben persze egzisztenciális számkivetettségként élik meg, hogy nem találják a szót a felnőttekkel. Bébé és Medve nosztalgiával emlékeznek a családtagjaikra, ám érteni már csak az iskolatársakkal értik egymást. A katonaiskola tényleg áthatolhatatlan falat von a szülők és a gyerekek, a múlt és a jelen közé.
Kezdetben a Párizsi befutó szereplői is azt hiszik, hogy ők „tiszták”, rendkívüliek és függetlenek, hogy velük a történelem majd újrakezdődik, hogy őket nem érthetik a felnőttek – miközben mi, az olvasók a nagy újrakezdést és az azt megelőző évek történéseit legrészletesebben egy besúgónak, Géza édesanyjának, Piri néninek a nézőpontjából ismerjük meg.
Érdekes ez a besúgó-szál a regényben. A nagy gonddal elkészített, terjengős jelentésekről olvasva – hiszen nemcsak Piri néni, hanem egy jóbarát, Jutocsa is jelent az őrsről – felvetődhet a kérdés: akadt-e egyáltalán valaki odafönt, aki „rendesen” végigolvasta ezeket a jelentéseket? Meglehet, ennek a jelentés-dömpingnek elsősorban pszichológiai jelentősége volt: érezze csak az állampolgár, hogy szabadulni ugyan nem szabadul, de „adnak a szavára”, hogy nagyon is számít, hogy miről mit gondol. A besúgásból eredő „hasznos kapcsolatok” segítenek Piri néninek, hogy fiából, Gézából sikeres vállalkozót faragjon, és a privatizáció idején könnyen „boldoguljon”.
A Párizsi befutó egy főváros-centrikus, a rendszerváltást a középosztály nézőpontjából bemutató nagyregény, ahol Mohácsi Árpád nem szembesíti különböző társadalmi osztályok tapasztalatait. Nem érzékelteti, hogy vidéken máshogy, másképp élték át a rendszerváltást; a nyolcvanas évek kulturális nyüzsgésétől távol talán fogékonyabbak is voltak a „vég előérzetére”. Ott a Monarchia lassú bukása (az Iskola a határon szempontjából oly fontos időszak) kínált analógiát sokaknak: úgy vonszolja magát ez a Kádár, mint a Ferencjóska … látszik, hogy már nem sokáig húzza… De a vidéken élők is hamar megtapasztalták: valami véget ér(ni látszik), miközben semmi új nem kezdődik. Aki boldogulni akar – vagy csak szerényen túlélni –, az elfogadja a szülei kínálta létfeltételeket. Ünnepli a változást, miközben pontosan tudja, hogy nem sok minden változott meg.
A címben Mohácsi megidézi az Ottlik-regény (és egyben Mészöly és a magyar prózafordulat) egyik legfontosabb metaforáját, a futást. Merényiék az Iskola a határonban nem engednek másokat futballozni, ezért Medvéék atletizálnak, legtöbbször futnak, így őrzik (vagy inkább teremtik) meg saját autonómiájukat. Maga Pál apostol is többször beszél a küldetése kapcsán futásról, babérkoszorúról – meglehetősen dicséretre méltó öniróniával, hiszen (állítólag) mozgássérült volt. De a Párizsi befutó cím is meglehetősen ironikus – a regény szereplői közül senki sem „fut be”, tulajdonképpen senkinek sincs jövője, senki nem elégedett igazán az életével, noha Piri néni fiából egy minden rendszert kiszolgáló, sikeres gazember lesz. Igen jellemző, hogy a szereplők szülei mind fontosak, nevük és sorsuk van, de a gyerekekről szinte egyáltalán nem tudunk meg semmit. Mintha futni csak az időben visszafelé lehetne.
Ha ezek után az olvasó egy melankolikus, szomorkásan terjengős regényt vár, csalódni fog. Nehéz megmagyarázni, miért derüljük végig ezt a mesterien felépített, de tulajdonképp oly lehangoló társadalmi regényt. Mohácsi humorának nem sok köze van a mikszáthos derűhöz, de a Tar-féle fekete humorhoz sem. A narrációt jellemző „könnyedség” talán a mesteri tempókezeléssel és gyors nézőpontváltásokkal függ össze – mindannyian tudjuk, ha valamit gyorsan mondunk el, és több, és sebesen változó nézőpontokból láttatunk, akkor a befogadó ezt óhatatlanul viccesnek érzi. (Meglehet, ezért derülünk annyit a Candide-on is.) Ám ez a Mohácsi-féle narráció filmes technikákkal is összevethető, engem a mű a Buñuel-féle A burzsuázia diszkrét bájára emlékeztet. Mindig ugyanazt a csoportot (az őrsöt) látjuk más-más helyzetekben és más-más szemszögből, mindig más és más fénytörésben. És mielőtt megtudnánk az „igazat”, mielőtt bármiben biztosak lehetnénk, már nézőpontot és tempót is váltottunk.
Ez a szatirikus könnyedség természetesen teljesen idegen az Iskola a határontól. De Ottlik egy végérvényes és visszavonhatatlan változásról beszél: a Habsburg-monarchia felbomlásáról és az I. világháború után felépült (vagy leépült) magyar társadalomról. Persze ki tagadhatná, hogy hogy (ma is) millió szállal kötődünk a Monarchiához? De a nagy változás végbement: senki sem vitatná – vagy vitatta volna a XX. század húszas éveiben – hogy a császárság eltűnt, a dualista berendezkedés végérvényesen felbomlott. A Párizsi befutó szereplőinek életében nem a történelmi Magyarország bukása, hanem a rendszerváltás játszik kulcsszerepet. De soha nem derül ki, hogy akkor tulajdonképpen mi történt pontosan… Hogy történt-e valami… és ha igen, akkor az történhetett volna-e másként is…
Mintha a rendszerváltással kapcsolatos illúziók, félreértések, remények és nem maga a múlttal (a szülők világával) oly felemás viszonyban lévő politikai fordulat befolyásolná a regénybeli sorsokat. Ám ennek ára van. A reményért szorongással kell fizetni. A hősök soha sem lehetnek abban biztosak, hogy tényleg megtörténik, megtörténhet-e velük bármi. A nagy szerelem, a nagy kaland, a „nagy változás”. Ez a bizonytalanság nyilván (az Ottlikra még oly jellemző) metafizikus keret hiányával is összefügg, ezért a szatirikus hangnem – úgy vélem – egyáltalán nem indokolatlan. A regénybeli karakterek és sorsok eléggé példázatosak – a saját életünkből mi is elég sok Bellát, Gézát, Sanyikát ismerhetünk. Ám a világ, ahol a szereplők mozognak, mindvégig rejtélyes és kiszámíthatatlan, így az elbeszélés végig regényszerű marad: soha nem csúszik át moralizálásba vagy karikatúrába, és az utolsó mondatig megőrzi titokzatos többértelműségét.
Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram Kiadó, 2021.
