Szilágyi István
Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye az elmúlt évszázad második felének kiemelkedő, a külföld számára is megmutatandó első rangú prózai teljesítménye
Szilágyi István 1938-2024 Fotó Horváth László
Nyolcvanöt esztendős korában, márciusban Kolozsváron meghalt Szilágyi István, az elmúlt félévszázad erdélyi irodalmának egyik legnagyobb alakja. Első olvasmányélményem fölidézésével emlékezem rá.
Igen: emlékezetes pillanat volt, amikor1975-ben napvilágot látott a Kő hull apadó kútba című regénye; megérdemelten vált a magyar irodalom nagy eseményévé, és az ovációhoz csak kicsikét járult hozzá, hogy Szilágyi István Erdély szülöttje. A mélyebb kiváltó ok a mű elementáris ereje volt.
Én az Eötvös Kollégiumban kaptam kölcsön, és éppen az Erdélyből származó társaimtól, akik az Kemény Zsigmond-féle prózaírói hagyomány fölélesztését üdvözölték a regényben, s adták kézről-kézre a könyvet. Nehéz olvasmány volt egy másodéves bölcsésznek, kiváltképp, hogy Keményről – és a régebbi prózaírásról, Jókait leszámítva — alig rendelkeztem valami kézzelfogható ismerettel, saját olvasmányélménnyel. Mindenesetre a Kő hull apadó kútba jó „előolvasmány” volt a Kemény-próza olvasásához, de erről csak jóval később alakul ki bennem valamiféle halvány összehasonlítás, többnyire Németh G. Béla és Szörényi László szemináriumainak a hatására.
Amire legélénkebben emlékszem, az az, hogy megfogott a szöveg és a táj baljóslatú varázsa, amire Jajdon városa, a történet színhelye a névválasztással eleve ráirányította a figyelmet (ahogy később Bodor Ádám Sinistrájánál is láthattam és tapasztalhattam ezt).
Megragadott a főszereplőjének, Ilkának a vezeklése, amely az éjnek idején kútba köveket hordó démoniájában nyilvánult meg, a balladisztikus, elveszejtő homály, amely a történetet (és szövegvilágot) sűrűn át- és körbefonta. A bűn és bűnhődés, a büntetés motívuma, brutális szólama és fájdalma abban a környezetben mind-mind az újdonság erejével hatott.
És persze, megjelent előttem – támaszként — Ilka legközelebbi irodalmi rokona, Arany János halhatatlan balladahőse, Ágnes asszony, aki úgy marad egyszeri és megismételhetetlen jelenség, hogy hozzásegít a regénybeli Ilka fájdalmának a megértéséhez. Úgy emlékszem Ilka alakjára, hogy volt benne valami elemi kérlelhetetlenség, ami a magyar irodalom nő- és asszonyalakjainak a galériájában kivételes helyet jelöl ki a számára, mondom utólag.
Vagyis 1976 tavaszán föltárult előttem a magyar irodalomnak egy addig alig ismert, ám akkor erős hangon hozzám is szóló tartománya. Valószínűleg ez a vonás vert visszhangot a hazai irodalmi világban, és az olvasók köreiben is – megérdemelten.
Azóta tudjuk, hogy Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regénye kétségkívül az elmúlt évszázad második felének kiemelkedő, a külföld számára is megmutatandó első rangú prózai teljesítménye, amely minden újraolvasás alkalmával valami más fényt ragyogtat föl.
Ez a jelenség pedig csakis a maradandó, nagy művek sajátja.
