Bánki Éva: Telihold Velencében
Bánki Évát a történelemben élő emberek érdeklik: a Bizáncban partra szálló, a világuralomra ácsingózó, de attól visszariadó, hajdani kereskedők és a mai városlakók, akik egyre csüggedtebben veszik tudomásul a várost évről évre elözönlő turistahordákat – a tényt, hogy maguk is a múlt eleven díszleteivé lettek.
Velence sokak szerint nem is „komoly város”. Hanem egy méregdrága, túlzsúfolt kis ékszerdoboz, egy parfümös, jelmezes, álarcos turistaparadicsom. Velence? Oda csak meghalni járnak az emberek. Vagy gondolázni. Nászutasként andalogni. Vagy esetleg otthagyni a velencei pályaudvaron a másikat, mint tette ezt az Utas és holdvilág hőse.
Bánki Éva könyvéből viszont egy zavarba ejtően életerős és ellentmondásos város képe bontakozik ki. Hiszen ez az elemeknek kiszolgáltatott, oly törékenynek látszó Velencei Köztársaság hosszú évszázadokon át Európa egyik legstabilabb állama volt. Néhány, népvándorlás elől menekülő, vagyonközösségben élő halász itt, a lagúnákon hozta létre a majdan Bizáncot is meghódító, első európai gyarmatbirodalom székhelyét. De mi tette erre képessé a velenceieket? És hogy képesek ma a diadalmas múlt árnyékában élők (egy immár gazdaságilag sem túl jelentős olasz város lakói) elviselni a hajdani dicsőség és a mostani jelentéktelenség közti szakadékot? Bánki Évát a történelemben élő emberek érdeklik: a Bizáncban partra szálló, a világuralomra ácsingózó, de attól visszariadó, hajdani kereskedők és a mai városlakók, akik egyre csüggedtebben veszik tudomásul a várost évről évre elözönlő turistahordákat – a tényt, hogy maguk is a múlt eleven díszleteivé lettek.
Bánki Éva író, a középkori irodalom kutatója három és fél hónapot töltött a kislányával ösztöndíjasként a városban. Útibeszámolója ennek a három és fél hónapnak a története, melyet olvashatunk nőies vallomásként, lenyűgöző útirajzként, felkavaró esszéként, de akár regényként is. Bánki Éva udvarias szerző (és kiváló tanár), úgyhogy igen szórakoztatóan „tanítja meg” nekünk Velencét. Torcellóba, egy Velence melletti kis szigetre való kirándulás során megismerjük a népvándorlás kori Európa politikai viszonyait, a lagúnák betelepítésének történetét. A San Zaccaria-kolostorban bolyongva átélhetjük a magyar történelemből is ismerős Orseolók korát, mikor is Velence, az Adria királynője befolyása alá vonta a születő kelet-közép-európai államokat. (Ezt a korszakot Bánki egyébként egy tizenöt évvel korábbi, nagyszerű történelmi regényben, az Aranyhímzésben is feldolgozta.) De a szerzőt nemcsak a középkor bűvöli el. Elég egy pillantás a Canal Grande partján terpeszkedő Aranyházra, és máris a Velence és Genova közti háborúk korában találjuk magunkat. A Szent Márk-székesegyház előtt sétálgatva Velence nagyhatalommá válásának pillanatait, a Gritti-palota éttermében pedig a Mohács utáni Magyarország és Velence viszonyának tragikus epizódjait élhetjük át.
Mindezt tapasztalt íróhoz méltón, érzékletesen, néhol ironikusan. A múltidézéseket nagyon karakteres történelemszemlélet fogja keretbe. Bánki szerint a normannok és a velenceiek tettek a legtöbbet Kelet-Közép-Európa történelmi arculatának kialakításáért, és Velence tulajdonképpen hibázott, mikor Bizánc bevétele után nem költözött át a császárvárosba, és nem tett meg mindent egy, az oszmán-törökökkel is szembeszállni tudó, nagy kelet-európai birodalom létrejöttéért.
Bánki nézőpontja ízig-vérig kelet-közép-európai, középkor-kutatóként is a dicsőséges, felemelkedő Velencével foglalkozik, úgyhogy semmi sem idegenebb tőle, mint Casanova Velencéjének édes-bús melankóliája. De azért a „hanyatló Velence” is megvillan, többek között a velencei operaházat, a Fenicét és Verdi korát, a XIX. századi sztáréletet bemutató remek fejezetben. De a mű optimizmusát nemcsak a szerző történelemszemlélete magyarázza. Mi Velencét nemcsak egy rendkívül művelt író, hanem egy kilencéves kislány szemével is látjuk, aki vidám játékvárosnak tekinti Thomas Mann, Lord Byron, Szerb Antal, Ezra Pound, Kosztolányi, Zrínyi és Babits borongós és ellentmondásos Velencéjét. A két nézőpont, az anyáé és a gyereké folyamatosan kiegészíti egymást. Ezek a nézőpontváltások segítenek egyensúlyban tartani a történelem és a mindennapok Velencéjét.
Bánki Éva 2017-ben járt a gyermekével Velencében. De a mű olvasóját 2020-ban talán nem a középkori Velence innovatív ereje, Magyarország és Velence viszonya nyűgözi le, hanem az időről időre ismétlődő járványok hatása a késő középkori, kora újkori Velence szellemi életére. Könnyű elképzelni, hogy egy bűzlő csatornákkal teli, túlzsúfolt szigetvárosban micsoda csapást jelenthetett a húsz-harminc évente végigsöprő pestisjárvány! De azt csak egyik legnagyobb reneszánsz festő, Giorgione rejtelmes képeit elemezve értjük meg, hogyan alakította át a velencei optimizmust, naiv vallásosságot, önbizalmat a negyed-évszázadonként lecsapó „fekete halál”.
A könyv meglehetősen melankolikus hangulatban, Mary Shelley disztópiáját felidézve ér véget. A víz visszafoglalja a lagúnákat, Velence palotái a tengerbe omlanak. Hisz ez a csodálatos város, Velence is elmúlhat, tönkremehet egyszer, ám a története arra tanít, hogy ez a „csoda” a leglehetetlenebb körülmények között is újrakezdődhet.
Talán ez a magyarázata a címben szereplő, örökös megújulást, változást sugalló teliholdnak.
Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020.
