Fenyvesi Ottó versének szabadkai összefüggéseiről
Vajon mit jelent az „örökzöld Szabadka”? Elsősorban a távolság és közelség kettősségét, mely nem elválaszt, hanem összeköt; a múlt rávetülését a mindenkori jelenidőre, élet- és költői szemléletet, melankolikus bölcsességet, ragaszkodást, de egyúttal beletörődést is.
Fenyvesi Ottó Örökzöld Szabadka (A Subotica evergreen dallamára) című verse a Paloznak overdrive című kötetében jelent meg 2021-ben.[1]
Önéletrajzi költemény abban a lírikoepikai formában, amely a költő egész életművében domináns szerephez jutott. A verset az élmények újraélése, emlékszilánkok egybeforrasztása, láncszerű összekapcsolása, és a tág (mindenekelőtt kulturális) asszociációs háló jellemzi. Ez a lírai eszköz, poétika eljárás egyébként Fenyvesi Ottó „mesterjegye”, amellyel következetesen fölépítette az életművét, és kimunkált egy sajátságos, az önéletrajzi elemeket magába rendező verstípust. Egy példát hoznék föl a sok közül: a Bekezdések Tomaž Šalamunról című versét.[2]
Ez a kilenc részből álló hosszú vers is életrajzi keresztmetszet, és egy egész költő generáció pokoljárásának a krónikája, ahol élő és halott, halott és elő kapcsolata folyondárszerűen szövi át a művet. És lépten-nyomon átszövi a régió és az egykori Jugoszlávia hol varázslatos, hol nyomasztó, lehangoló, megbántott képe, amelyben saját és nemzedéke tapasztalatai jutnak kifejezésre: „Elsuhantak felettünk a fellegek./Túl futottunk minden határidőn,/szemünkben kékség csillog, a távoli szlovén Tivoli, és a horvát Adria”. Vagy: „A kis kezdő betűkből sok baj származott,/ a vesszők és a pontok elhagyásából./ Domonkos István is elment,/elrejtőzött a svéd őserdő mélyére.
Az Örökzöld Szabadka már a címével jelzi, hogy a város fontos eleme lesz az alkotásnak, az első sorokból megtudjuk azt is, hogy a vers megírására egy városbeli látogatás fölidézése szolgáltatott alkalmat. Szabadka nem pusztán földrajzi hely, hanem a magyar kulturális hagyományban kitüntetett irodalmi helyszín, ezért ha valamely irodalmi műben Szabadkáról van szó, vagy egy mű bármely epizódja, mellékmotívuma, utalása hozzá kapcsolódik, az alkotásnak más perspektívát kölcsönöz a hagyomány. E szabadkai hagyomány két meghatározó alakja, mindenkori főszereplője a város két szülöttje, kik rokoni szálon is összekapcsolódtak: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza. Ikercsillagok, ahogy a város régi irodalmára, Dér Zoltán nevezte őket.[3]
Ez a tradíció foglalkoztatja az utódokat, a vajdaságbelieket (bácskaiakat): számukra nemcsak közös irodalmi gyökeret, hanem közös szülőföldet is jelent, belső kapcsolatot, fogódzót, ösztönzőt, megkülönböztetett életrajzi pillanatot, olykor erős csábítást, vagy éppen „ellépést ettől a hagyománytól”, mindazt, amit saját munkájukban kiaknázhatnak. És ez az élmény írói érlelődésükben, írói inaséveikben hajtóerőt is jelentett, de mint Fenyvesi Ottónál is, egy egész pályát végigkísérhetett.
Tegyük hozzá – alkotás-lélektani evidencia –, hogy az első évtizedek mindig döntő jelentőséggel bírnak, a költővé válás nehezen kibogozható folyamatára pedig még inkább igaz ez. A kötődést Fenyvesi sem oldotta el. Az Örökzöld Szabadka is példa rá. (Az örökzöld jelző már a címben aláhúzza ezt. A jelzőnek más jelentést is gondolok, de erről később.)
És most vegyük szemügyre a verset. Miből és hogyan építkezik a vers? Már az első mondat sejteti, hogy a múlt és jelen egymásra vetül majd Szabadkán és a Délvidéken, és idő döntő szerepet kap a műben „Az idő vasfoga mohón morzsolgatta a főtéri szökőkút porcelánját.” A költő fia (Áron) azt a feladatot kapta, hogy kutassa föl a Zsolnay-kerámiákat tartalmazó épületeket és dokumentumokat. A költőben ez ébreszti föl a Zsolnayakhoz fűződő emlékeit. A személyessé tett emlékek bomlanak ki ezután, mintegy ezekre fölfűzve a versbeli „elbeszélést”. Kis művészettörténeti képeskönyvet lapozgatunk egészen a belgrádi Moszkva szálló Zsolnay-porcelánnal díszített kávézójáig, ahol egykor legendás írók üldögéltek: „(…) délszlávok: Miloš Crnjanski, Vinaver, a Nobel-díjas Ivo Andrić, Tin Ujević, Rastko Petrović, Rade Drainac Moni de Buli (akinek a Zlatne bube című kötetét még Tolnai Ottó adta kezembe fiatalkoromban), Vasko Popa, Dobrica és Bora Ćosić, Danilo Kiš, Mirko Kovač, és ott szállt meg a horvát Krleža, Samuel Beckett, Camus és Sartre”. Ez is Fenyvesi Ottó jellegzetes eljárása: verseit mintegy „belakják” az irodalmi alakok, élményvilágához szervesen odatartoznak az elődök és a kortársak, a rájuk való hivatkozás. A hely szelleme kiköveteli magának az emlékezést, minden hely valami módon irodalmi hellyé, a kulturális emlékezet részévé (is) válik, változik a számára Ahogy Szabadka is, a következő részben ugyanis ez olvasható: „A könyvtár előtti téren málladozott a beton/és a Zsolnay-porcelánnal borított szökőkút./Irén jóvoltából a szabadkai könyvtár/páncélszekrénye előtt toporogtunk:/ Arany Zsuzsi, Kilián Laci,/én, Varga Ricsi, valamint Horváth Zoli,/akinek precizitása a veszprémi Művészetek Háza/környékén és messze földön híres./ Odakinn tombolt a májusi kánikula,/izzadság folyt a hátamon, mintha/forrás lennék, egy emlékező ősforrás”.
A szabadkai könyvtár páncélszekrényénél fölsejlik az egykori Jugoszlávia vadhajtásos világa, amely meghatározó alapélménye volt a vajdaságiaknak (a rájuk mért, többszöri ütések súlya máig sajog, például az egyetlen kézlegyintéssel lesöpört Új Symposion sorsa), amit a versben Tito-fényképek és festmények fölbukkanásával jelez a költő. A páncélszekrényből pedig Brenner József (Csáth Géza) orvosi napló kerül elő és jár kézről-kézre. A költemény a csáthi halál-extázis, a pusztulással végződött élethedonizmus „újraírásával” fejeződik be, előbb fineszesen, áttételesen Brenner József fürdőorvos naplójából idézve, majd Csáth Géza író brutális módján.
Az első idézet: „A könyvtár legnagyobb kincseit rejtő páncélszekrény előtt toporogtunk: Zsuzsi, Kilián, Ricsi és Zoli- Kézbe foghttuk Brennr József (Csáth Géza) földesi, 1916-os orvosi naplóját, lapoztuk, néztük a kunkorodó betüket, szavakat, a tündöklő rajzokat.
A második idézet:” Csáth Géza: Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott.” Szabadka: örökös csatamező, permanens zaj. Visszatérő panaszok. Epegörcs. Légkalapács. „Bronchitis, alsó lebeny. Torokkezelés.””Még mindig él.” A költő szíve naponta megszakad”.
És most visszatérek ismét a címbeli örökzöldhöz, miért „evergreen”? És miért „dallamra” írt vers ez? Ez nyilván valamiféle posztmodern gesztus (noha a „posztmodern” Balassi Bálint is előszeretettel alkalmazta), amihez életrajzi fedezetet kölcsönözhet az tény, hogy Fenyvesi az Újvidéki Rádióban 1975 és 1991 között lemezlovasként dolgozott. A beat-korszak „rögeszmés” rajongója: „John Lennon halálakor Orgia Mechanica címmel/ parafrázist írtam a Beatles együttesről,/a Képes Ifjúság hetilap főszerkesztője,/egy bohóc pártvezér és a besúgók/ közvádló elé akartak állítani”- írta a föntebb idézett Bekezdések Tomaž Šalamunról című versében.
Vajon mit jelent az „örökzöld Szabadka”? Elsősorban a távolság és közelség kettősségét, mely nem elválaszt, hanem összeköt; a múlt rávetülését a mindenkori jelenidőre, élet- és költői szemléletet, melankolikus bölcsességet, ragaszkodást, de egyúttal beletörődést is. Ez nagyjából annyit jelent, hogy a költő már nem tud semmit értetlenséggel fogadni: a költemény végefelé berobbanó légkalapács-motívumra gondolhatok. Őrületes hangjától „Kizuhantunk a múltból.(…) A légkalapács fülsüketítően visított, zuhantunk vissza a jelenbe, zuhantunk a szétfagyott Zsolnay-porcelánok közé. Pár perc, és Cerni Jován csapatai áttörik a falat, elérik a legnagyobb titkokat őrző páncélszekrényt és a homályban leselkedő diktátort”.
A verset, szememben, az egyedien megfogalmazott pusztulásélmény emeli jelentős alkotássá, amit a szabadkaiság táplál „örökzölden”.
Post Scriptum
A Szegény kisgyermek panaszai (etc) költőjéről nem esik szó, a filosz szemnek azonban nem marad rejtve, mert Kosztolányi legutóbbi életrajzírójának Arany Zsuzsának („Arany Zsuzsi”) a nevére, a jelenlétére rálel az olvasó. Vagyis e dolgozatban a Kosztolányi-citátumok sem maradhatnak el: „a rút varangyot véresen megöltük, szegény anyám csak egy dalt zongorázik, ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska, másként halálos csend és néma untság, a húgomat bánat eljegyezte, száll-száll a lelkem kergetőzve/ a mustszagú, világos őszbe/mint szélbe csörgő papiros/ fölötte a halál és élet/a sárga és piros.[4]
A dolgozat a szerző Utazás a tarkövi vicinálison (Kosztolányi-dolgozatok) című, Könyvhétre megjelenő tanulmánykötetének részlete.
[1] Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive. Budapest, 2021.
[2] https://art7.hu/irodalom/fenyvesi-otto-bekezdesek-tomaz-salamunrol/
[3] Dér Zoltán: Ikercsillagok. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza. Újvidék. 1980.
[4] Kosztolányi Dezső: összegyűjtött versei. Budapest, 1964. Sajtó alá rendezte: Vargha Balázs.
