Almási Miklóst valamikor a hetvenes évek második felében ismertem meg, amikor átvette az Esztétika Tanszék vezetését Zoltai Dénes professzortól. Esztétika szakosként, akár a többi hallgató, szerettem az óráira járni, hiszen nemcsak tartalmasak voltak, de roppant élvezetesek is.
Mindig dialogikus viszonyt alakított ki a szemináriumokon, azaz lazán cseverészve beszélgettünk aktuális filmekről, előadásokról, könyvekről, meg persze a szakirodalomról, Hegel esztétikájáról, egyebekről. S bár én Poszler Györgyhöz írtam a szakdolgozatomat, kapcsolatban voltunk, ahogy a tanszék kiváló tanáraival, Balassa Péterrel, Fodor Gézával, Sziklai Lászlóval, Maróthy Jánossal, Zalán Vincével, Szabó Balázzsal, másokkal. Élvezet volt oda, arra a tanszékre járni, mert bár a követelmények magasak voltak, és kőkeményen bevasalták rajtunk, kevés számú esztétika szakoson az olvasnivalókat, mindig volt rengeteg szellemi gyúanyag az órákon és nem kevés plusz is az órák körül (Egyetemi színpadi vetítések, találkozások meghívott művészekkel stb.), ami emlékezetessé tette a szemináriumokat.
Almási óráin mindig „szétszedtünk” egy-egy aktuális filmet, irodalmi művet, vagy bármilyen műalkotást, ami épp benne volt a kor levegőjében. Ez is hozzátartozott a koreográfiához, az up to date figyelem a legfrissebb művészeti jelenségek iránt.
Aztán a nyolcvanas évek elejétől, már a Kritika szerkesztőjeként, gondozhattam írásait, figyelemmel kísérhettem szellemi jelenlétét a lapban és más orgánumokban, az ÉS-ben, a Kortársban, a Valóságban, napilapokban. Egyetemista éveim elején már olvastam a sorozatát az ÉS-ben; emlékszem, hazamentem nyári szünetre, és alig vártam, hogy hozzájussak a heti ÉS-hez, elsősorban az ő írásai miatt.
Bevallom, mindig is imponált nekem az a szellemi elegancia, a gondolkodásnak, az elemző szenvedélynek ama könnyedsége, ami írásait jellemzi, s ami persze mindig tágas horizontú és hihetetlenül gazdag tudásbázisra épül. És még valami: írásainak oldott hangneme, olykor csipkelődő, laza társalgási stílje, kifogyhatatlan, sztorizó mesélőkedve – akár egy szélesen hömpölygő regényes elbeszélés, ami gyakran stílbravúrba megy át, amellyel könnyen fogyaszthatóvá teszi a legnehezebben megközelíthető tárgyakat is. (Hosszú évtizedek alatt számtalan, bikkfanyelven írott dolgozaton rágja át magát a literátus ember, s bizony megtanulja becsülni a nyelvi eleganciát.)
Sok egyéb mellett a képzőművészeti tárgyú tanulmányaiban, elemzéseiben is ezt csodálom: ahogy láthatóvá, befogadhatóvá, értelmezhetővé s verbalizálhatóvá teszi azt is, ami tulajdonképpen majdnem megragadhatatlan. Üdvös lenne, ha a nagy képzőművészeti tárlatokról szóló tanulmányai mielőbb megjelenhetnének végre, kötetben is.
Az elmúlt tíz évben hét kötete jelent meg:
A szerelem lehetetlensége, Kalligram, 2012; Bevezetés a 21. századba, Kalligram, 2015; Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?, 2. javított kiadás, Noran Libro, 2018; Ami bennünk van. A lélek a digitális kor viharában, 2019; Pisztoly a könyvtárban. Életinterjú, beszélgetőtárs: Nádra Valéria, Kalligram, 2019; Az abszurd Shakespeare. Rendhagyó olvasópróbák, Park, 2020; Közeli jövőnk és a távoli jelen. A digitális társadalom kritikája, Joshua Könyvek, 2021.
Impozáns lista. Mondhatnám, ezt tessenek utánacsinálni..
Tudósi évtizedeinek gazdag terméséről tudományos monográfiákban lenne célszerű beszámolni. Egy biztos: újabb könyvei is toplistás művek, a nemrég megjelent Az abszurd Shakespeare sok száz vagy inkább sok ezer színházi embernek, kutatónak nélkülözhetetlen olvasmány. Kultkönyv, alapmű, akárcsak az új kiadásban szétkapkodott Csehov-kötet, a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?
A legutóbbi munkája (Közeli jövőnk és a távoli jelen) a digitális társadalom mélyreható elemzését nyújtja.
Az emberi gondolkodásról és a mesterséges intelligenciáról írta, itt, ezeken az oldalakon:
„A gondolkozás működésének egyik fő eleme az ember érzelmi kultúrája, céltudatossága, hiúsága, irigysége, vagyis olyan érzelmi adottságok, melyek motiválják a spekulációban, netán egy probléma felfedezésében. Ráadásul mindig van valami célképzete, ilyesmi az MI-ben (mesterséges intelligenciában) – nincs, célt csak az őt működtető ember tud neki adni. Magától csak halott gép – mondja bájosan Richard David Precht.”
x
Sokat tanultam és tanulok tőle, gondolom, rengetegen vagyunk így, tanítványai, stúdiumainak hallgatói, akik a könyveit, a lebilincselő elemzéseit olvassuk, vagy akik élőszóban folytathattunk, folytathatunk vele hosszú diskurzusokat.
Mert a legapróbb napi jelenségből, reményt adó hírből, információmorzsából hamar eljut partnerével a jelenség hátterének, struktúrájának a felfejtéséig, s arról már olyan vitriolos iróniába ágyazottan értekezik, hogy hamar elszállnak a sötétlő gondolatok.
S ami nekünk, akik e kicsiny civil orgánumnál munkatársai lehetünk, öröm és büszkeség, hogy indulásunk óta egyik legtöbbet publikáló, nélkülözhetetlen szerzőnk; mentorunk, tanácsadónk. Első cikke 2014 decemberében, a lap indulásának pillanatában jelent meg az ART7-en, kritika volt a Vígszínház Alföldi Róbert rendezte Julius Caesar-előadásáról. És azóta rengeteg remekbe szabott cikket, tanulmányt publikálhattunk tőle könyvekről, tárlatokról, filmekről, társadalmi jelenségekről. Mindig izgalommal várom, ha valamely fontos kiállításról ír elemzést (Csontvárytól El Kazovszkijig, Gerhard Richtertől Hieronymus Boschig), vagy sok száz oldalas kurrens szépirodalmi alkotásról vállalkozik kritikát írni Michel Houellebecq könyveitől Nádas Péteréig.
Írásai, szellemi jelenléte nélkül az ART7 nem lenne olyan, amilyennek ma az olvasó látja.
Tágas horizont, elegancia, könnyed, sziporkázó stílus a legbonyolultabb filozófiai-esztétikai-társadalomelméleti antinómiákról is; mindez az Almási-módszer sajátossága: úgy írni, hogy az érdeklődő egyetemista (ha van még olyan) is értse, de az akadémiai kutatóknak is szolgáljon szellemi munícióval.
Valami jókívánságfélét kéne még ideírni a jeles napra, de tudom, irtózik a protokolltól, így hát csak annyit: folytassuk a diskurzust, tovább, tovább és tovább..