William Shakespeare: Julius Caesar / Vígszínház
Alföldi kulcskérdése: mi lesz, ha az összeesküvés sikerül, és Caesar letűnik?
A vér mint metafora. A vér mint közhely, a vér mint sokkoló. Mármint ha mindent elönt – mint Alföldi Róbert Julius Caesar-rendezésében. (Új fordítás, végre mondható-érthető szöveg: Fekete Ádám és Forgách András munkája.)
Jelenetek az előadásból Fotók: Gordon Eszter
Szóval vér, mint alapszín. Persze túlzok, nem mindent önt el, csak az a baj, hogy ez a brutális látvány rajtam marad, mint szemüveg: ezen keresztül látom a színi történést. Ami majdnem elfedi az előadás lényegét. Mert Alföldi kulcskérdése: mi lesz, ha az összeesküvés sikerül, és Caesar letűnik? A játék második része megmutatja: káosz, polgárháború, Brutusék veszte – és vér, vér, vér. Ami majdnem eltakarja például azt a kérdést is, hogy vajon Caesar tényleg olyan zsarnok volt, vagy csak titokban arra ácsingózott? Ugyanis Hegedűs D. Géza kitűnően jelzi, hogy csak egy kisszerű, beképzelt fickóról van szó, kár a tőrökért. De ezt a jelzést a vér majdnem elmossa. Amúgy meg pletykák vannak, ez ezt mondta, az azt mondta, végül Brutus (László Zsolt) – az egyetlen tisztességes római is – elhiszi és indulhat az összeesküvés. Rövid ez a felvezetés. Persze Shakespeare ravaszul lebegve hagyta, hogy mi lett volna Caesarból pár héttel-hónappal később. De akkor is: a Vígszínház színpadán a véres kezek koreográfiája az első felvonás csúcsjelenete. (Csak néztem, hogy szép, ma menő Hugo Boss tisztviselő-ruháikat vajon össze fogják-e vérezni a szereplők. De nem, vigyáznak.) És a vér – képzete, a szemüvegemen – eltakarja azt is, hogy a második felvonással – a káosz kibontásával, alig tud mit kezdeni a rendezés. Bocs.
Minden a vérről szól, hiába dumálnak itt-ott okosakat, bűnöseket
Szóval: ez a vörös festék túl van kenve, nekem nem jön be. Mert rányomja az egész produkcióra a bélyegét: végig minden a vérről szól, hiába dumálnak itt-ott okosakat, bűnöseket. A zárópoén viszont nagyot szól: Antonius (Stohl András) a csata végén – amibe az összeesküvők belehalnak – valami végső tisztességet akar adni a legyőzött/öngyilkos Brutusnak, de egy „hivatalos ember” – (Octavius, Varju Kálmán) – zakó, nyakkendő, gyomorbajos tartás – félretolja és Stohl szájából kivéve a szavakat, ugyanazokat a mondatokat, mint sajátját ismétli. (A győzelem a mienk, te Antonius, lejátszottál, örülj, hogy mehetsz a kötözőbe…) Alföldi vonzódik a harsány effektekhez – valamikor (2001-ben) egy Macbeth-rendezésében vödörszám öntötték a vért a nejlon előfüggönyre. Most nincs vödör, de mégis…, ami itt azzal a veszéllyel jár, hogy tompítja a produkció poénját: a második rész tele van zseniális apróságokkal – csak szórt módon, halványan fókuszálva. Végül ez is helyén van: mit vársz egy káosztól?
Felemás a dolog. Alföldi nagyot dobott azzal, hogy belevágott a legizgalmasabb viviszekcióba: mi lesz Caesar után? Ettől lett a Shakespeare-tragédia kemény, pimasz, lenyelhetetlen tézisjáték, politikai dráma, helyenként groteszk beütéssel. Brutusék csak hápognak, fenik a késeket, pletyiznek és moralizálnak – de fogalmuk sincs, mit fognak csinálni a vér másnapján. Oda van ez téve, nagyon durván. Innen nézve nem csoda, hogy a vérrel való játszadozás – mint ködösítő elem – akkora szerepet kap a produkcióban… Végül is ebbe a rendszerkritikába hatalom és ellenzék egyaránt be van csomagolva. Ezt Shakespeare-rel kibontani – nehéz ügy lenne.
A hatalmas felkiáltójeleket formázó díszletelemek elsőre érthetetlenek – igaz, elég belőlük annyi, hogy valamiért félelmetesek. (Menczel Róbert munkája.) Begördülnek, kigördülnek, közben a szereplők takarásban vagy a díszletelemekben mászkálva dolgoznak: hatásosak, mert fenyegetőek és irracionálisak. Úgy, ahogy a hangeffektek is: zsigerileg funkcionálisak – például a viharjelenetben, ahol véglegesítik az összeesküvést –, akkorát szólnak a villámok, hogy a frász jött rám. Ez az effekt-kezelés nagyon is benne van a pakliban: itt félni kell. A színpad horizontális lépcsősor – egy darabig jól játszik, de a csatajelenetben inkább fitnesz-eszközre hajaz, a rohangászás egy idő után groteszkbe hajlik.
Számomra a rendezés csúcsa Caesar halálának bejelentése – vagyis a színpadi tévéközvetítés Antonius beszédéről. Ugyanis itt nem direktben látjuk Antoniust a ravatalnál, hanem (posztmodern jelenre utalással) képernyőről jön a hír. Erős jelenetsor. Mert a tévé plusz a pizsamás-söröző tahók együttesében mindennek hazugságszaga lesz, a manipuláció univerzális. Mert ugye ez az a pont, ahol a „közvélemény” megfordul – előbb „éljen Caesar”, aztán „éljen Antonius” – és indulhat a Vér2.0 káosza: törnek-zúznak, majd csatáznak és halnak. Mindezt a színpadon szétszórt, tucatnyi képernyő – McLuhan szerint a „hideg kép” – robbantja be. Alföldinél a tévéből forró pillanat ömlik: igazi nagy színházi jelenetsor.
László Zsolt markáns figura, csak ezúttal színtelen, nem tud igazán a játék központi alakja lenni – amire pedig a tapsrend utal: itt derül ki, hogy vele cserélték le a címszereplőt: főszereplőként hajol meg. Moralizáló és komor, ami okés, de nem lesz az előadás fókusza. Stohl uralja az első részt, a kifektetett Caesar halottmosdatási jelenete pompás kettős játék: megható végtisztesség, ami groteszkbe megy át: Stohl, miután végzett a vér eltüntetésével, leül a hulla mellé és falatozik egyet, ahogy korábban Rajhona Ádám (Caius Ligarius figurájaként) tette. Antonius/Stohl cinizmusa – nem direkt, a nézőnek úgy kell kihámoznia gesztusaiból – ettől nagyszerű. Hevér Gábor (Cassius) pompás pesszimista hebrencs, a második részben, Brutusszal való veszekedésben-békülésben lejátszik mindenkit. Herczeg Adrienn (Calpurnia) alig látszik ki a sok férfifigura közül: súlytalan. Harkányi Endre (Jós) első megszólalása – óvakodj március idusától – pompás. Másodszor: felejtős. Szlávik Júlia a ma menő, Hugo Boss-klón öltönyökkel (politikai egyenruhával) nagyot dob a produkció értelmezésén.
Felemás előadás, a vállalkozás jelentős, a precíz kidolgozás elmaradt. (Hazafelé bekaptam egy gyomorerősítőt: nem bírom a vért…)
