Michel Houellebecq: anéantir
Igazi elbeszélő, mondanám mesélő. Habár ez sem pontos jellemzés: a sztorit többször is megszakítja egy-egy szürreális fejezetrész.
Pár héttel korábban már írtam egy „címbejelentő” közleményt, hogy Houellebecq új regénnyel jelentkezett. Akkor – nem olvasván még a könyvet – kissé lekicsinylően beszéltem róla. Nem kellett volna: ez egy jó könyv. Sőt, a Goncourt-díjas író szerintem itt, ebben a vaskos könyvben ér fel a csúcsra, megírja élete és a francia irodalom igazi nagy regényét. (Miközben bejelenti, hogy ez az utolsó, többet nem foglalkozik irodalommal.)
Mint említettem, ez a regény most nem az a fajta elbeszélés, amivel korábbiakban jelentkezett, ez most egy igazi nagy elbeszélés, az embernek tán Zola vagy Céline jut eszébe róla. Már formátuma is meghökkentett: eddigi regényei két-háromszáz oldalasak voltak, az anéantir hétszázvalahányra fut fel. (Mellékesen a francia kiadás címlapján kisbetűvel íródik a cím első betűje, a különc író álszerény gesztusa? vagy épp a nagyság reklámja?…)
De nem is ez a legfontosabb: Houellebecq itt egy társadalmi összképet formál, több szálon futó cselekménnyel, és elhagyja korai írásainak pesszimista, valamint különböző szexuális nyomorban szenvedő alakjaiban való tobzódását. (Lásd például A harcmező kiterjesztése – 1994, vagy az Elemi részecskék – 2001.) életunt, ráadásul gusztustalan írásait. Kivétel a Behódolás című (2015-ös) „normális” regénye, ami szatíra és kórkép, ugyanakkor az értelmiség kritikája és az iszlám hódításának jóslata is egyszerre…)
Szóval ez a Megsemmisítés valóban „a” nagy regény, írója most már igazán megérdemli, hogy őt tartsák a legnagyobb élő francia írónak. (Nem véletlen, hogy megjelenése előtt már létezett kalózkiadása, és a németek majdnem a francia megjelenéssel egy időben dobták piacra a fordítást.)
Nem vállalkozom spoileres ismertetésre, csak a regény néhány fő vonását említem. A sztori maga disztópia lenne, de voltaképp olyan, mintha a jelenről szólna: betű szerint 2027-ben vagyunk, elnökválasztás előtt, vagyis a francia közélet középpontjába kerülünk: média, terrorizmus, politikai csaták mechanizmusának precíz megragadásával, de ez voltaképp a mai francia közállapotok precíz analízise. (Mellesleg azért itt sem tagadja meg magát a szerző: szerinte a szex kihal a férfiakból, szereplőinek alig van erotikus élete, bár nem válnak, de nem alszanak nejükkel, nem csajoznak.) Mert Houellebecqnek az a véleménye, hogy a világból közelesen kihal a szex, de még az erotikus vágy is. Helyette a szereplők hatalmi játékokban élik ki magukat, a terroristákkal való titkosszolgálati viaskodás ad értelmet életüknek – igaz, az olvasó számára (szemben a korábbi regényeivel) ettől lesz érdekfeszítő a sztori, olyan, mint egy polit-krimi, eltekintve a lekonyuló magánéleti kudarcok tocsogásának fel-feltűnésétől. De legalább nem gusztustalan. (Azért itt korrigálom magam, a főszereplő apjának, míg nem üti el egy betegség, egy huszonéves csaj a szeretője, és jól megvannak/voltak egymással… Ezzel együtt Houellebecq új regénye teljesen más, mint a korábbiak: nagy irodalom…)
Központi figurája Paul Raison, ötven felé járó pasi, valami adóügyi-pénzügyi főtisztviselő a gazdasági- és pénzügyminisztériumban, és így a miniszter (Bruno Juge) bizalmasa. Egyikük sem él már közös ágyban feleségével…) Ezzel is különbözik korábbi regényeitől: betekintést nyerünk a francia felső tízezer életébe. Nincs flancos autó, de van vidéki (szerény) birtok, az ízlés fontos, de a munka még fontosabb. A szex mellékes… A miniszter felesége (Évangeline) és a nőnemű rokonság mélyen katolikus, tartják a vallás előírásait. (Mikor Paul apja, Éduard kórházba kerül, valahol Lion és Beaujolais közötti kisvárosba). Betegségét tekintve élet-halál közé. A család nőtagjai imádkozzák vissza az életbe: Franciaország katolikus ország, s ennek ideológiai-gyakorlati következményeit is láthatjuk.
Egyébként a regénybeli gazdasági miniszter felhozza a halódó Citroën autógyárat Európa vezető piacára, vagyis, mint kormánytag, jó vezető, – állítólag a jelenlegi gazdasági miniszter, Bruno Le Maire volt a figura modellje. (Igaz, a regénybeli főnök el van fedve ettől a valóságos előképtől: a miniszter-regényhős hivatalában alszik, olykor napközben is pizsamában sétál a folyosón, mert csak az akták érdeklik. Na, ez nem mondható el a figura modelljéről. De hát az anéantir szatíra is…) Bár Houellebecq szerint kihalóban van a szex, az öreg (szélütött) papának van/volt fiatal szeretője, Paul testvére is ki-kilép a hűség kötelékéből. De van család. (Paulnak van egy bátyja: Aurélien, és egy húga: Cécile. Ez utóbbit csak azért említem, mert férje, Hervé közjegyző, de munkanélküli, ami fura, bár a regény érthetővé teszi: olyan régióban él, ahol nagy a szegénység, tehát mint közjegyzőnek nemigen van mit hitelesítenie. De alakján keresztül belelátunk a francia társadalom hanyatlásába is… Sőt: abba a szakadékba is, ami a felső középosztályt és a szegényeket, meg a vidék egyes régióit egyre jobban elválasztja egymástól.) A családtörténet leképezi a felső középosztály minitársadalmát. És Houellebecq korábbi regényfiguráival szemben, ezek rendes emberek, mert az egész família egy időre leköltözik a vidéki kórház mellé, oda, ahol az öreget ápolják.
A könyv igazi nagyrealista körkép. Csak ízelítőként említem, hogy a regénysztori egy videoklip bejátszásával indít – fogalmunk se lehet, hogy kerül ez ide, az internet említődik ugyan, és bár vannak a szereplők között informatikusok (valójában cyber-katonák), de nincs magyarázat – a rövid képsorban egy virtigli, francia forradalomból való guillotine-t látni (kép is van róla, szerkezeti leírással), amivel a minisztert (Bruno Juge urat) épp lefejezik, dől a vér, a videó rövid és azonnal eltűnik. Azt hihetnénk, hogy ez valami szürrealista játék, de a videó küldői (a terroristák) fontos szereplői lesznek a cselekménynek: itt viszont csak csodálkozunk.
Amúgy a miniszter és Paul, a főtisztviselő is un. énarque-nevelődési állami főtiszt (Franciaországban minden főember a l’École nationale d’administration, azaz államigazgatási egyetemről kerül a posztjára. Az „énarkok” ennek a származásnak, torzított, szatirikus-köznyelvi rövidítése.)
Ugyanis az Atlanti Óceánban, valahol Spanyolország előtt felrobbantanak egy óriás kínai konténerhajót, ami kettétörik és elsüllyed. Ez is egy klip, ez is rövid, lehet tanakodni, igaz-e, honnan érkezett, ki-miért küldte? A legénység ugyan megmenekül, de semmit se tudnak. Szóval benne vagyunk a jelenben – gondolj arra, hogy Szomália partjainál minden félévben elrabolnak egy-két ilyen hajót, hiába vonul fel a kalózok ellen ilyen-olyan ország hadiflottája, a fejlett világ tehetetlen…)
A regényben is nyomoznak – ez a cselekmény egyik szála: a főszereplő (Paul) apukája fénykorában a titkosszolgálat (a DGSI – Direction Générale de la Sécurité Intérieure) főnöke volt és már évekkel korábban is nyomozott e robbantgatók ellen. Így a főszereplő (Paul) családilag és beosztásilag is részese lesz az intézményes vizsgálódásnak, Apuka azonban nem segíthet, mert betegségéből ugyan részben felépült, de egész teste megbénult, beszélni nem tud: a titok a nyelvén akad… Érdekes, hogy a terrortámadás részleteire, kik, hol, miért robbantgatnak, a regény nem derít fényt, a megoldást, a tovább-gondolást rábízza az olvasóra, ez is új az írásban.
Közben a másik szálon folyik az elnökválasztási harc, bár Bruno Juge (a miniszter) jól áll a címért vívott csatában, de kihívója (szélhámos?, manipulátor?), a média segítségével kemény gyomrosokat visz be a miniszternek. Ez is az aktualitásra utaló körülmény a regényben: Franciaországban 2022 áprilisban lesz az elnökválasztás első fordulója…. Itt meg a média világba kapunk betekintést, ugyancsak a francia jelenidő harcaiból. Ráadásul, az okosok szerint, Paul figuráját a szerző részben önmagáról formázta, vagyis (virtuálisan) ő maga is szerepel a médiális harcokban. (A valóságban Houellebecq mesteri módon szcenírozta magát és eddigi írói-közéleti pályáját az irodalmi és főképp a médiavilágban …)
A regény vége felé Paul elmegy fogorvosához, mert bölcsességfoga kínozza. Az orvos viszont megállapítja, hogy a fogat ugyan kiveszi, de Paulnak ennél súlyosabb a baja: nyelvrákja van. Erre mit tesz isten, kibékül feleségével, tíz év után újra szeretkeznek, már ami e képességükből megmaradt. De akkor is: ilyen, a korábbi Houellebecq-regényekben nem fordult elő. Persze Paul meghal a regény végére, nehogy már optimista legyen a mű…
Ami a leginkább meglepett a regényben, az Houellebecq írói „hangjának”, narratív stílusának gyökeres átalakulása: higgadt, inkább társalkodó modorban ír, olykor gunyorosan, máskor megbocsátóan, de szinte sohasem gusztustalankodva (mint a korábbi regényeiben). Igazi elbeszélő, mondanám mesélő. Habár ez sem pontos jellemzés: a sztorit többször is megszakítja egy-egy szürreális fejezetrész. (Egy példa: Paul beszáll a minisztérium liftjébe és megnyomja a földszint gombot, ám a felvonó nem áll meg ott, hanem megy egészen a mínusz hatvannegyedik emeletig (ami persze nincs a minisztérium épületében.) Paul rémülten totojázik, végre a lift megindul, felrohan a negyedikre, onnan vissza és végre megáll a földszinten, ahová eredetileg akart menni. Itt derül ki, hogy az a kafkai horrorsorozat csak álom volt. Ilyen betétek többször is lazítják, érdekessé teszik a némileg túlírt regényt. Hát ezt se csinálta korábban az író… Ez is kellemes csalódás volt számomra, s egyben hatalmasat emelt művészi képességeinek megítélésében.
Kénytelen vagyok ismét hangsúlyozni, hogy e regényről szóló korábbi – finnyáskodó, lebecsülő bejegyzésem (címbejelentésem), nem érvényes. Itt egy újrealista remekmű született. Egyébként a regény a modern civilizáció végső hanyatlásáról szól, halkan, csendben, de háttérzeneként.
Michel Houellebecq: anéantir (Megsemmisítés/megsemmisülés), Paris, 2022, Flammarion, 736 oldal
