Önéletrajz mint társadalomtörténet

|

Nádas Péter: Világló részletek I-II.

Igen, az emlékezés regénye, de „hidegsége” teszi hihetetlenül izgalmassá ezt a regényfolyamot. És ahogy elmesélődik egy gyerek tudatra ébredése, amint megérteni próbálja a felfoghatatlant.

Hogyan lehet ezerháromszáz oldalt elolvasni? – kérdeztem naivan, mikor kézbe vettem a két kötetet. Az „Én-regényben” nincsenek fejezetek, a szöveg ritmusa visz, a kitekintések, epizódok, mellékszálak izgalma sodor. A nagyapától ’56-ig, s közben a majdnem teljes társadalomkép, de jobbára a szereplők gondolkozásán, lelki habitusán, világképváltozásán átszűrve. Elkapott a sodrás: így aztán nem sok idő kellett hozzá, hogy ne tudjam letenni. A regénynek egyfelől az író a központi (netán: mellék) alakja, de történetei gyerekkoráról, apjáról-anyjáról és számtalan „többiekről” olyan hangon mesélnek, mintha valami idegen lény hűvös tekintettel megfigyelt históriáit rögzítené. Pontosabban: magyar társadalomtörténetet írna, mondanám némi nagyképűséggel. A tényszerűség, az az aprólékos objektivitás, a megértés – és elutasítás – szereplőivel (és önmagával) szemben bilincselt le, illetve az egész elbeszélés szinte bántó hűvössége. A „mindent elmondani regénye”, ahol önmaga mintha csak apropó lenne, a fő téma Magyarhon, ami benne ’45 előtt és után történt, ami megtörténhetett, aminek részleteit innen-onnan ismerhetted, de belülről tán soha. Itt épp ez a fontos: belülről felmutatni a titkokat. Családtörténet, mégis átfogja a kor olyan szeletét, amiben minden benne van. Többek közt azért van benne minden, mert Nádas minden epizódot tényekre épít, megőrzött, fellelt, felkutatott cédulák, naplók, feljegyzések, ismerősökkel való beszélgetések rekonstrukcióival segített emlékein.

Igen, az emlékezés regénye, de „hidegsége” – teszi hihetetlenül izgalmassá ezt a regényfolyamot. És ahogy elmesélődik egy gyerek tudatra ébredése, amint megérteni próbálja a felfoghatatlant.

Persze én most a regényfolyamnak egyetlen szálát említem: a kommunista hívők sorsának abszurditását ’45 előtt és után. Ami szüleihez való viszonyának állandó kérdésességében íródik le. Tudattörténet, ha akarod, állandó önvizsgálat, pszichológiai teszt is évről évre – ez a felnőtté válás személyes drámája.

*

Értetlenség és kíváncsiság – és máris benne vagyok a regény első nagy blokkjában, ahogy a gyerek kihallgatja, kinyomozza, kifigyeli a szülök (politikai, szexuális) titkait, és ahogy apránként, töredékek ismeretében elkezd rettegni, részint a titok birtokában, (veszélyes politika), részint a „kifigyelés” illetlensége miatt. Mert a szülők – tisztes polgárok, Palatinus-házakban laktak, vegyész apa, tornatanár (edző) anya – a háború előtt mélyen benne voltak a legvadabb baloldali mozgalmakban: a szocdempártban, de ott a kommunista befolyást építették (a Demény-frakcióhoz közeliként), amiért kívül (rendőrség), belül (a paranoid, Moszkvahű elvtársak) állandó fenyegetése vette őket körül ’46 után is. Ez a fenyegetettség volt a szülők újra meg újra visszatérő, titkos beszélgetésének tárgya vagy inkább hangulata – amit a regényíró kifigyel és próbál összerakni – és ami, persze, nem megy.

Mindez, persze, utólag történik, már a ’40-es évek közepén, amikor a szülők egy újabb rémség-hullám (a Rákosi-korszak) tényeit sugdossák-veszekedik egymással. És aminek töredékeit a gyerek el akarja csípni, hogy össze tudja rakni. Csak zárójelben: így lesz Nádas prózája időutazás, alig észrevehetően oda-vissza az időben – ami teljesen jogos: a rémségek korszakai annyira hasonlítanak egymásra. Felcserélhetőek, legalábbis párhuzamosan is mesélhetőek. Mondom: mindez kétszeresen is „utólag”: az ’50-es években visszafelé rakja össze, majd a regény írásakor – évtizedek múltán – az egész kirakójátékot ismételten, de most már a maga teljességében.

Mindez tényszerűen íródik, nincs se együttérzés, se sajnálat, se elnéző visszatekintés: a résztvevő rémülete-kíváncsisága vezeti az írást, valamint a jelenből visszatekintő dokumentáló kedvet. Kit mikor csuktak le (dátum, fogva tartás helye, ügyész neve, ítélet, kivégzés pontos ideje). Lebukott: Horthy alatt, ki-mikor-hogyan, Rákosi alatt, félmondatban, ki-mikor-hogyan. Hihetetlen ez a hűvösen pontos beszámoló – mit beszámoló! Körkép és egyben belső körültekintés: a gyereklélek korai felnőtté válásának érzékeltetése. Az ’50-es évek felé már próbálja lefordítani szülei titkos nyelvét, hallgatásait, illetve hangos veszekedéseit – mivel, hogy ők is üldözöttek lettek –, kezdi érteni, mi a tét, mi a titok, de csak az elutasítás forrt benne: világgá akart menni. Itt sincs elfogultság, a regény a szülők kapcsán tárja fel a titkok titkát: a dogmában való hívő-lét, eszmeszolgálati vakság bűneit. Mondom még egyszer: a szülei kapcsán. Ami nyilván fájdalmas vizsgálódás lehetett: a regény eme hányada a feltárás, leleplezés, vallomás és elutasítás.

Mondom: a döbbenetes párhuzamjáték a regény egyik tartóeleme: a két nagy korszaka – a ’40-es és az ’50-es évek – nemcsak íróilag csúszik egymásba, hanem történelmileg-tudatbelileg; pláne a politikai manipuláció, rendőri eljárások (kínzásmódszerek) rokonságát illetően. Az illegalitás törvényei valahogy átmentek a ’49 utáni idők politikai játékszabályaiba, sőt ott durvultak el igazán. A volt komcsik egymást figyelték, jelentgették, egymás elől zárkóztak, keresték az árulókat, rettegtek egymástól, az illeg-szabályok megsértésétől és persze a lebukás borzalmától. Hadik-laktanya: valamikor a ’30-as években (Horthy alatt) a katonai elhárítás központja, de ’45 után is a (hírhedt) „Katpol” székhelye. Apját – röpcédulázás, egyéb, apró, alig megfogható bűnök miatt ide – citálják, mert tudták róla, hogy kapcsolatai a fontosak. Félholtra verik, majd kiengedik, hogy környezete lássa, reszkessen, mi vár rá. Majd kiszámíthatatlan rendszerességgel visszavitték, újabb verés.

Kommunista sors? Nem ez az izgalmas a regényben. Hanem a hallgatás. Nádasnál olvasom először, hogy miért nem beszéltek az egykori komcsik – akár a ’30-as, akár az ’50-es években buktak le –, soha egy szót sem szóltak a kínzásokról, a fogság rémségeiről. A regény ad választ. Nádasnál egy epizód kapcsán így: valakit lecsuktak, „vagy éppen felkötötték, agyonverték a saját elvtársai. Nem kétszer és nem háromszor az ostromot követő tíz, illetve tizenhárom évben, hiszen mindössze ennyi időt tölthettem velük, [szülei] számtalanszor felmondták egymásnak apám különböző letartóztatásainak műsorszámait, fogva tartásainak, vallatásainak részletes történetét, s még részletesebben másokét. Ez utóbbi, a megkínzatás, ez a minden személyre nézve legszégyenletesebb, végül is megoszthatatlan aktus marad. Érdekes módon apám csaknem minden önéletrajzából kihagyta.”  Igen: a regény nem hoz képeket a vérről, a verésről – erről egyikük sem beszélt, mert a „kínzás minden személyre nézve legszégyenletesebb” aktus. Nem a fájdalom vagy a titoktartási fogadalom – amit szülei természetesen folyton megszegtek –, hanem a szégyen. Gyerekkorában egy csónakázás alkalmával veszi észre apja lábszárán a mély sebfoltot. „Eltörték a lábam.” Mivel? „Vascsővel.” – és semmi több, a gyerek találjon magyarázatot.

A szégyen. Itt van egy emberi határ, amit Nádas regényének objektív hűvössége tár fel: a szégyen nem mesélhető el. Későbbi ismerőseim – megjárták a kínzókamrákat – kerülték ilyen irányú kérdéseim. Még Lengyel József – akivel egykor nagyon közel kerültünk egymáshoz – sem mesélte ezeket a Gulág előtti-alatti részleteket: a szégyen elmondhatatlan.Ugyanakkor itt van a kommunista mozgalom ’45 előtti és utáni paranoiájának végső magva: egymást figyelték, egymástól rettegtek, ez tartotta össze az akkori (majd későbbi) mozgalmat, és – mindennek a mélyén – a szégyen titka. Nádas történelmi és pszichológiai elemzéssel vezeti le a „bizánci” és „római” kommunisták lelkében őrzött ideál (mítosz, hazugság) szerkezetét. Övéi nem akartak „bizánciak” (azaz: „moszkvaiak”) lenni, ám ezért kívül-belül üldözésben volt részük. ’45 után hívők maradtak, akkor is, mikor a szemük láttára tűntek el elvtársaik, a rettenetes tények nem zavarták őket – a felnövekvő gyerek ezt az abszurd tudatállapotot próbálja megérteni: persze nem sikerül. A Rákosi-érában „benne” és kívül – de hogyan? „Valamit akartak, de soha nem úgy akarták. Stílushibának gondolták a rendszerhibát.” Nádas itt egy mondatba képes összefoglalni a „hit”, a tényekkel szembeni vakság, a mozgalomhoz tartozás végső parancsát és mindennek történelmi hazugságát. Mikor bizánci és római rendszerről beszél – még a regény elején – világtörténelmi fogalmakat használ: a „bizánci kommunizmus” tökéletesen találó arra, amit a sztálinizmus hozott: fotók képi elrendezésétől, viselkedési habituson át nyelvi formulákig (állandó jelzők) és, persze, a paranoiáig, az „árulók” kivégzéséig. Ez maradt Sztálin haláláig, ami az író Nádas igazi ébredését hozza egy érthetetlen rémálomból.

Nádas Péter (a kép forrása: Digitális Irodalmi Akadémia)

*

Nevelődési regény? Igen, de egyfelől ő neveli magát kora gyerekkorától kezdve – szüleit akarván megérteni. Nem megy, de nem adja fel. A valóság és az ideál ütközését sejti, az ütközés irracionalitása bántja, mert felfoghatatlan. Mikor apját – már a Rákosi-korban vagyunk – üldözni kezdik (sikkasztás a vád), elcsatangol: nem bírja elviselni az otthoni idea-világ és való-világ ütközését, illetve annak számára felfoghatatlan tényét. Aztán egy elvtárs felakasztása után, melynek szövegét már kívülről tudta, fura mondat folytatódik. (A rémtörténet hallgatása) „nem kétszer és nem háromszor az ostromot követő tíz, illetve tizenhárom évben, hiszen mindössze ennyi időt tölthettem velük…” – hideg búcsú a szülőktől.

De a történetet sokáig nem érti, miközben a megértés állomásait feljegyzi. A regény ezért nemcsak történelmi körkép, hanem az öntudat alakulásának, az Én-re ébredés fokozatainak elbeszélése is. A nem-értés korszaka után kialakítja az „ébren alvás” technikáját. (Ezzel öccsére kellett vigyáznia, aki a családi drámák hatására bevizelt, de ha sikerült ennek indulását elkapni, ki tudta vezetni az alvajárót a vécére.) „Ha nem tanultam volna meg gyerekként éberen aludni, akkor mintegy másfél évtized múltán kisoroszi emigrációmban nem tudtam volna tisztességesen elvégezni, mi több, sikeresen befejezni a saját freudista és jungiánus önanalízisemet.” Le is írja testre szabott módszerét. Ez már az öntudat-történet középső, vagy tán befejezéshez közeledő szakasza: a nagy történelem Nádas lélekfejlődésének széljegyzeteivel váltakozik, ez adja személyességének varázsát. Mert nem igazán személyesek ezek az analízisek vagy a szülők világának megértési fázisai – tárgyszerűek maradnak, de betekintést engednek egy ember felnőtté válásának fájdalmas stációiba.

*

Az elbeszélés ritmusa időben és témában ugrál, az események egymást fedik, az olvasó csak ámul a szinkronhatáson, pedig Nádas „meséjének” fogását élvezi. Például a gyorsan pergetett képek-címszavak írói fogásával. Egy példa: születése napján – katona korában – egy altiszt csuklóztatja, ugyanakkor valahol Lengyelországban az árok szélén zsidó hullák hevernek (nem kellett maguknak sírt ásniuk, előbb végeztek velük). De ugyanezen a napon – mondja a szöveg – érkezik meg a (lengyel) Honi Hadsereg jelentése a Pireneusokba londoni továbbításra, szemtanú leírásával a varsói gettóban történtekről, valamint az összefogott foglyok Treblinkába szállításáról; ugyanezen a napon utazott el vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, hogy ellenőrizze a keleti front katonáinak felszerelését, „illetve ennek a felszereltségnek a hiányát”. De ezen a napon szólította fel a kormányzó felesége (Purgly Magda úrnő) a magyar lakosokat téli ruhaneműk gyűjtésére. Aztán újabb villanás: pár sorral alább Trapp (német) őrnagy bosszúságáról, mivel hogy egyik tisztje ifjú nejével nászútra a „Judenjagd” megtekintésére érkezett valahová Lengyelországba – nászajándék… Az elbeszélés megállítja az időt és elindítja, az idők egy pillanatra kimerevednek. Mesterfogás: a szinkronba álló mozaikok bevésődnek az agyadba – ez volt egy nap magyar (német) története. A vad iróniával egymás mellé idézett, villanásnyi epizódok itt csak felsorolódnak, de a pillanatképek olyan természetesen illeszkednek az önéletrajz sodrásába, hogy fejedben különböző mozik indulnak be: szűkszavúság – ezeroldalas regényben –, képtömeg az olvasó fejében.

A regény végső iróniája, mint említettem, a mozgalmi hit paradoxonja: az ’50-es években szinte ugyanaz történik – más színekben –, mint az illegalitásban. Ha a rendszer „feketének” minősített valakit, a korábbi barátok közti érintkezés azonnal felmondódik, se köszönés, se kézfogás, se telefon nincs – mint ahogy magyarázkodás sem. Itt épp az apja ellen folyik vészes vizsgálat, hazug per előkészítése. Apja meg szinte paranoiásan rohangászik, hogy igazolja magát (a sikkasztás vádja alól), de korábbi barátai, ismerősei, felső kapcsolatai nem állnak szóba vele. („Nádas, ne baszogasson engem” – mondja a főnöke…) Halálba kergetik.

Az író számára itt is az a rejtély, hogy mindennek ellenére maradt a hit valamiben, ami nem létezett, ami már délibábként se volt fellelhető. A hit diktatúrája. Anyja és apja másképp, egymással szemben is vádaskodva – ebben az önkéntes vakságban maradtak, és ettől akar a fiatal Nádas valahogy menekülni.

Valamint a naivitás. Anyja a Ratkó-törvény előkészítésekor (pártközpontban, az asztalnál Rákosival szemben!), vöröslő fejjel sorolja fel az előfeltételeket, hogy mire lenne szükség, hogy kedv legyen gyerekcsináláshoz meg abortusztilalomhoz. Mert csak úgy, parancsszóra nem megy se az abortusz szigorítása, se a gyerekcsinálás. A tárgyalóasztal alatt elvtársai rugdossák a lábát, hogy ne kezdjen bele, kussoljon. Ő csak mondja – naiv módon azt hívén, hogy lesz valami foganatja. Nem veszi észre, hogy a dolog már rég eldőlt – a PB megvitatta, elfogadta, már a törvény is kész: amit mond, csak falra hányt borsó, és, ami rosszabb, ezzel tökéletesen befeketíti magát. (Merészelt ellentmondani a diktátornak…) Már a tanácskozás végén nem néztek rá, levegőnek tekintették, korábbi ismerősei, elvtársai süketen-vakon mentek kocsijaikhoz: nehogy már kompromittálják magukat egy ilyen frakciózóval…

*

Csak egy szálat emeltem ki: a hívő kommunisták tragédiáját/komédiáját. Amiben oldásképp bájosan abszurd jelenetek is előfordulnak. Például, hogy Rákosi elvtárs – amint épp a népszaporulat fellendítésére készíti a Ratkó-korszak törvényeit – maga is arra kényszerül, hogy legyen már végre gyereke. A szöveg humorra vált, mikor a diktátort Hirschler doktor arra kényszeríti, hogy adjon mintát saját spermájából, amit a kopasz előbb nem akar érteni, de Hirschler – magában röhögve – felvilágosítja, hogy tessen szíves lenni kiverni. Titkos történelmi groteszk, röhögni is lehetne rajta; de ez is egy korszak fura lenyomata: a diktátornak nem lehet fütyije.

*

Mondom: amit itt írok, csak egy metszet a monumentális körképből. A galíciai bevándorló ősök, a nemzet-probléma oldalai, az első zsidótörvények születése, az orosz háborúba való, huncut belépés, a Galilei-kör, a konzervatívok csábulása, antifasiszta ellenállás, no meg spanyolosok, rokonok sorsa. Nem sorolom. A regény teljesség. Ha meg akarod érteni, hol élsz-éltél, és most mi van: kézikönyvet kapsz kezedbe.

(Jelenkor Kiadó, 2017, 612/600 oldal, 7999 Ft)

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: