Lukáts Andor fotói Szombathelyen, a Weöres Sándor Színházban
A képek témája olyan, ami nem szokott téma lenni. Éppen ezért mindegyik kép titkot rejt, amit meg kell fejteni.
Fotó: Weöres Sándor Színház
Kossuth-díjas színész, rendező, színházigazgató, a színházi adattárban százhuszonöt alakítással, rendezőként negyvenöt darabbal szerepel. Száznál is több filmben játszott, többet rendezett, amelyből öt az ő forgatókönyve alapján is készült. Ő alapította a Sanyi és Aranka Színházat. Sokoldalúságát az is jelzi, hogy fotóiból már több kiállítást is rendeztek, így a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Kolovratnik Krisztiánnal), s a Fuga Építészeti Központban (mindegyiket Keleti Éva nyitotta meg), legutóbb pedig a szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Szeptemberben volt itt negyedik rendezésének, a Medeiának a bemutatója.
A szerző felvételei
A képek témája csupa olyan, ami nem szokott téma lenni. Éppen ezért mindegyik kép titkot rejt, amit meg kell fejteni. A telefonnal való fényképezés mindenkit arra buzdít, hogy nincs megörökíthetetlen. De Lukáts Andor válogat, olyasmit örökít meg, amibe lát valami különöset, vagy amiről eszébe jut még valami. Meglátja azt, aminek mögöttese van. Olyat fényképez, amiben valamiféle feszültséget érez. Ezért is különbözőek a témák. Nem mindegyik kép éles. De ez az elmosódottság még valahogy hozzá is ad a képhez.
Kápolnabelső, fala előtt öreg paddal, egy fiú ül, a másik mellette áll, s az árnyékuk egymást keresztezi. Ők maguk is igy olyanok, mintha árnyékok lennének. Öregember, bottal, távolodóban, valami veranda felé indul, aminek falánál gyermekbicikli támaszkodik. Olyan, mintha az öreg a gyerekkorába menne vissza. Az egyik élet elfogyóban, kifelé megy, a messzeségbe vágyik, de ott egy gyerekjáték, a maga mozdulatlanságával mégiscsak a jövő.
Felszántott föld feszes sávja fényes, határozott, erős vonalakkal, vízszintesen sorolnak, föl a magas horizontig, ám ott föléjük csupa gomolyfelhő bongyorodik a szürke sokféle árnyalataiban.
Bezárt, élet-hagyott gyárépület, a málló falak, a semmibe meredő vasdarabok, a lassú halál felmutatói.
A domboldalon metszően fehér falú öreg nyeregtetős ház, ablakdeszkái sötétek és zárva. Az életnek semmi jele. Csupa rendezettség, de nem érződik, hogy ezt a házat élet tölti-e be. Az épület keretében a nyugodt égen felhőpamacsok. Talán még angyalkák is ülnek mögöttük. Varázslatos.
Valamiféle lépcsőforduló, csupa felnőtt és gyerektarkó a félhomályban, ahogy szorosan egymás mellett mennek, de nem néznek egymásra. Voltak valahol, ahol valami nagyon nem sikerült, ahol elutasították őket, s most reményvesztve baktatnak a kilátástalanságba. Drámai.
Ezek a képek nem mosolygós képek… Egy másik képsorozat csupa csatornafedél, magyar, horvát, olasz szövegekkel, a megmunkáltság, az igényesség és a rend felmutatói, bennük van az idő, bennük van a hely, mindig rájuk van írva valami olyasmi, ami fontos. A csatornáknak titkuk van, oda le lehetne menni, ott mindenféle élet lehet, van, s a csatornafedelek szépsége felmutatható.
Mindegyik kép fekete-fehér. Azt mondja az alkotó: „filmen is jobban szeretem a fekete-fehéret. Azt gondolom, hogy a színes kép az nem a valós, nem az, ami igazából van… A színek azok engem megzavarnak. Nem értem, hogy mit keresnek ott. Az, hogy egy virágnak színe van, az rendben van, de a színes képen föl van öltöztetve a világ. Ezért nekem nem a valódi.”
