Valós látomások

Benkő Imre kiállítása a Műcsarnokban

Hatvan évnyi életmű, több mint hetven egyéni kiállítás, itthon és külföldön.

Munkásságát sokszor elismerték: Balázs Béla és Pulitzer Emlékdíj, Érdemes Művész (2004), Magyar Fotográfiai Nagydíj (2004), Magyar Művészetért, életműdíj (2013) Kiváló Művész (2016), Prima primissima (2016), Fotoriporteri életműdíj (2021), és fotográfiáit számos, jelentős köz- és magángyűjtemény őrzi itthon és külföldön. Tíz fotóesszé albuma jelent meg: Acélváros, Ózd (1987-95), Szürke fények, Budapest (1970-1999), Arcok. Sziget Fesztivál, Budapest (1993-2002), Blues. Budapest, (2000-2003), Utak, ( 1971-2002), Ikrek, (1982-2008), HORIZON. Panoráma fotóesszé, (1997-2015), Acél-Mű, Ózd (1986-2016), Távol és közel. Kína, (1984-1919), Benkő Imre ÉLET-MŰ (monográfia, szerző, Palotai János).

A tárlat az életmű teljességéből válogat: az 1975-ös World Press Photo díjnyertes felvételétől az ikonikus ózdi, budapesti és külföldi sorozatokon át, egészen a kínai utazásainak 2019-ben készített képekig.

Mint minden jelentős művészé, az ő alkotásai is első ránézésre azonosíthatók. A kompozíció zártságát nem csupán a fekete keret hangsúlyozza, hanem a montázs hatású térélmény, a frontális alakbeállítás és a tekintetek, az arckifejezések fontossága. A legtöbb kép fekete-fehér, de ő nemcsak a kontrasztra épít, hanem a szürke árnyalatinak gazdagságára is. Minden képe más-más történetet mesél. Azt mondják, a fotográfia a pillanatot örökíti. Lessing termékeny pillanatnak nevezi, amikor az az egy pillanat alkalmas arra, hogy az előtte való történést és az utána következő eseményeket is sejteti.

Benkő Imre felvételein az emberek nélküli tájképen is az ott élő sorsa jelenül. Ahol pedig embereket látunk, előttünk az egész élettörténetük. Nem véletlenül választotta Ózdot sok-sok felévétele témájául. Ez az a város, amelynek történetét több évtizede végig kíséri. Talán az egyik leghíresebb képe a Csőszerelő műhely (1989-ben készült, akkor már ismert volt a jövő), ezen a hat mosolytalan arc áll a satuba fogott, ritka ágas, de földíszített karácsonyfa körül. Az ugyanebben az évben készült másik képem, a két fáradt tekintetnű munkásruhás tinédzser, egyik oldalukon Lenin mellszobra, a másikon két cserépben kókadozó, gyér levelű zöldike, s fölöttük a felirat Mely millióknak ad jogot! Ezek a látványok sorsdokumentumok.

Itt a kiállításon a több tízezer képből válogattak kétszázötvenet. Az első terem falain kilencven képen az utazások dokumentumai, ahogy ő fogalmaz, Föld arcai: képek az Egyesült Államok, Ázsia, Európa, Szovjetunió és Oroszország, Kína, Kambodzsa és Kuba tájain tett utazásaiból. Kevés a mosoly és mindig együtt mesél az ember és a táj.

A második teremben több kép idézi az ózdi utazásokat, más hazai tájakat. Itt láthatjuk az Ikrek sorozat több darabját. Ez is olyan téma, amit ő szeretettel és pirinyó iróniával ábrázol. Érezteti azt a természet alakította humort, amellyel az megkettőzte, amit alkotott. Ezek a képek is zárt kompozíciók. A frontális beállítás még jobban kiemeli az összetartozót. Ebben a teremben nyolcvan képet látunk.

A harmadik teremben újból kilencven kép fogad. Itt a Sziget Fesztivál sok-sok képpel, és Budapest különböző helyszínei, tűzfalai és aluljárói az arra közlekedőkkel. Bennük szeretet és humor, amit csak ő, a fotós képes meglátni a metrón, az utcán. A Havanna Lakótelep majálisán (1984) a fiatal pár a gyér fűcsonkokon táncol, őket pedig százak nézik a kötélkordon mögül. Itt kaptak helyet a portrék, amelyeken a hétköznapok arcai. Lehetettek volna művészéké is, mert Bekő Imre sokat fotózott színházakban és balett-termekben.

Műveinek ez a válogatása a szubjektív dokumentaristát hozza elénk. Minden egyes kép megszólít, olyat láttat, amit, ha mi is arra jártunk, nem láttunk meg, vagy legalább is nem úgy. Valahogy átrendez minden látnivalót, de nem erőszakosan, szelíden, amilyen ő, Benkő Imre.