Gaál Kiss Zoltán képei
A kamera talán tükör. Ha az is, csak homályosan látok általa a gondok ráncai között mosolygó ajkakat, a semmiből naponta megterülő asztalokat..
Egy matrac szélén állok, éppen lepillantok. Gyerekkoromban szerettem így beleszédülni a mélységbe. Előre nézek. Mögöttem egy város zsibong, odalent pokrócok, takarók örvénylenek, és az örvényben talán egy ember. Talán látom is őt innen, erről a keskeny szegélyről, ahol a prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, és a tudomány elenyészik.
A kamera talán tükör. Ha az is, csak homályosan látok általa a gondok ráncai között mosolygó ajkakat, a semmiből naponta megterülő asztalokat, kopottas gallérokról büszkén aláomló szurkolói sálakat, templomi padoknak támasztott pakkokat, rakott tálcákat leemelő kezeket, vetett ágyakról lecsüngő bakancsos lábakat, keksz és kávé mellett várakozó könyveket. De látok fényt is, a nyitva felejtett ablakokon, láthatatlan réseken, takarás mögül minduntalan beszökő fényt. A rajtunk maradt, ruhánkra morzsált fényt.
Felnőttem, elhagytam a gyerek szokásait, mégis egy matrac szélén állok, és éppen lepillantok. A tudásom csak töredékes, de a kamera egy tükör: mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. Ha elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Addig megmarad ez. Egy keskeny szegélyen állok, és figyelek.
x
