Lipódi László: Emberpor
A magára hagyottság látványai szólnak itt, több szólamban, esetlegesen, a véletlen elrendezésében. S aki ezt észreveszi, abban él a mindennapi kegyelem.
Néha vannak szerencsés pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Vagy legalábbis: nem érdemes. Mindenesetre, én áldottam az eszem, hogy amikor egyik kanizsai ismerősöm zsúfolt íróasztalán megpillantottam egy tetszetős fotóalbumot, azonnal elkértem tőle. (Megakadt rajta a szemem.) És hálás voltam, hogy nekem ajándékozta.
A címlapon egy asztal állt, régies, kockás viaszos vászonnal leterítve, rajta két fehér tányér, s két pohár, az egyik felborítva. Az előtérben kékre festett szék, amelyen megállt a por, s egy átlósan elhelyezett botocska zárta a kompozíciót. A háttér egy maródi fal, amelynek tapétaszerű burkolata lebegően levált. Mintha vendégre várna ez az együttes. Ám e helyre már aligha ül valaki… Különben is, a vastag por már aligha engedi át helyét bárkinek is. Pedig a barátságos fények csalogatóan világítanak be, amolyan vendéghívogatóan, szinte hallani a belépés előtti csoszogást, a kopogást és ajtócsattanást. Legalábbis képzeletben. Ám ide már senki sem érkezik.
Lipódi László Emberpor című fotós könyvéről van szó, mely a búcsúzás, a végső elbomlás előtt hajt fejet. A művész évekig járta a környékbeli, magukra hagyott (maradt) pincéket, szőlőhegyi hajlékokat, és elkészítette a maga vizuális leltárát. Melyben az alaposság, az aprólékosság mellett a szeretet és megértés bujkál. A magára hagyottság látványai szólnak itt, több szólamban, esetlegesen, a véletlen elrendezésében. S aki ezt észreveszi, abban él a mindennapi kegyelem. Kezet nyújt, az engesztelődés irgalmát szolgáltatva. Mert ott a gubanc, a lélek mélyrétegeiben. Ami nem enged nyugodni. Talán így készült ennek a kárhozottságot sugalló kiállításnak, majd kötetnek az anyaga.
Az előszó írója, Kardos Ferenc „csendéleteknek” nevezi ezeket a tárgyi maradványokat, képkivágatokat, melyek egy jó szemű fotográfus mentett ki a nyilvánosság elé. (Hány ilyen növendéket nevelt a Kanizsai Fotóklub? S hány értékes alkotó kallódik a vidéki fotóklubok háza táján?) Benne élt ez a téma. Hogy figyelmeztessen. Hogy a por, a kosz, a pókháló és a málló rafia, a felborult bögre hanyatlásvégi színjátéka egykor emberi szertartások része volt, egy megkönnyebbülő sóhajé, egy pohár bor enyhítő kortyáé. Tárgyilagosnak tűnik ez a feldolgozás, pedig nem az. Képek lírája ez, egy felfokozott érzékenység dokumentuma. És meghökkentő dokumentuma. Mert ez az állapot rendszerint eltűnik a szemek (szemünk) elől, ez a fájdalmas rekviem. A monotónia pillanatai rakódnak egymásra, az idő destrukciója válik itt katatón látvánnyá.
Az ismétlődések nyomasztó hatása elől nincs kitérés. A lomra lom rakódik, a hajdani eszközözök, melyek hozzánőttek a kezek táncához, most holt, bomlott-romlott rekvizitumok. Honi tárlat, félelmetes meglátásokkal, sugallatokkal.
A modern művészetben ismerjük az object trouvé kifejezést, talált tárgyak – szól az írás. Ez album egy nagy talált tárgyegyüttes, melyet a véletlen komponált, rendezett utolsó felvonássá, megállóvá, hódolattá. A képek alatt nincs cím, falunevek vannak. Ezek a kalandozások egy-egy falu határában, a „hegyen” történtek, ahol a rogyadozó épületek nyújtották át a maguk romlással átszőtt látványvilágát. Az ablakban magányos üveg, vagy szeszélyes pókhálófonadék, egyik festői képen az ablakból az égre, a felhőkre látni. Így jutunk egyre beljebb. A „belvilágba”. Három szék torz együttese, mintha baráti invitálásnak szólna. De csak a csend, a némaság válaszol. S persze, a hordók, a valamikori életforma főszereplői. Megkottyan-e valami bennük? De ennek vége. Csak mint mellékes, szánandó kellékek, egy világvégi maskarádéban. A tölcsér magányossága a falon. A petróleum lámpa, amelynek rozsdás lángelosztója többé nem világít. A fejszék, amik itt kallódó díszletek, a seprűk, amelyek többé nem merülnek a porba. És az üveg „lopó”, piszkosan, a lerakódások foltjaival az árnyak textúrájában. A demizson valami öreges (üreges) méltósággal várja a beteljesülést. A korsók és üvegvariációk mutatványa. (Szinte hallani a tapsot.) A rézgálic zöldje festőien világít. A méltósággal felmagasodó üveg és mellette a mozdulatlan pohár. Az elhagyatottság emlékműve. És a szakrális sarok, az ide kimentett áhítattal: a szentképek, Krisztus vérével, Mária vérével, amelyek elfolynak itt az örökkévalóságba.
Szoktak szólni a fotók szúráspontjairól, a legérzékenyebb részleteiről; itt sok van, s mind a bensőnkbe talál. Akár a festőiségével. A színek őszi aranyával, melyek bevonják ezt a haldokló enteriőrt. Emlék, varázslat, mágia. A szertelenség ünnepe. Végső soron, ahogy az alkotó írja: Emberpor. A pornak az az előérzete, amivé mi is válunk, előbb-utóbb.
Igen, a főszereplőről kevés szó esett. Pedig a bor, a mámor a régi világhoz is hozzátartozott. Hamvas Béla biztatását bízvást követhetjük: „Igyál, a többit meghozza bor.” S koccinthatunk, a hajdani tárgyak emlékére is, amikor homályos üvegen át, pár pohár után, átláthatunk az itt kószáló angyalok vidám, terített asztalára.
Czupi Kiadó, Nagykanizsa, 2018.
