A bomlás virágai – Műcsarnok
A Hórusz Archívum kiállítása
A szerző felvételei
A nagymama lekaparta a nagypapa fiatalkori állóképén a mellette álló nőalakot a filmnegatívról. A nagypapát nem, csak azt, aki nem ő. A pozitív képen a karcolás alatt megjelenő gyönyörű női cipőt valószínűleg nem volt szíve megsemmisíteni. Így az maradt. Ilyen lekapart nőalakos képből több is van. Aztán, úri dáma nagy kalapban, csábosan, teljes odaadással mosolyog az őt fényképezőre, egyik kezéhez hároméves forma fiúcska kapaszkodik, teste elfordul, feje lehajtva, és arcocskáján a boldogtalanság fájdalmával. Családi kép, amelyen még csak készülődnek a közös fotóhoz. Mindenki a másiktól elkülönülve, mással foglalatoskodik, hiszen lélekben semmi közük egymáshoz. Majd akkor bújnak egymáshoz mosolyogva, ha a fotós szól, hogy felvétel. Egy aktatáska árválkodik a befagyott tó jegén, gazdája nincs. A háborús bombatalálattól csak a kémény árválkodik, mindenütt romok, de azon a kéményen gólyapár költ, hirdetve, hogy az élet még él, még nem lehetett elpusztítani.
Sok-sok kép sorakozik, az analóg fényképezés csodái, amelyek sokatmondóak a maguk sikertelenségében. Aztán a filmnegatív sérülései, aminek még a lehetőségét is kivédi a digitalizáció képprofizmusa. Impresszionista színfoltokból – Monet is festhette volna – virágok, pedig csak az üveglemezen tette tönkre az emulziót az idő. Ha arra vegyszer cseppent, s az halálfej formájú, akkor akaratlanul is hatásosabbá tette az első világháborús vegyvédelmis, álarcos katonák képét. De nemcsak a helytelenül tárolt üveglemez változtathatja meg a képet, hanem az így tárolt film is. Csuda mulatságos a hőre lágyultan, S alakú testtel mutatkozó alak, meg a kisfiú portréja, akinek feje köré kerek keretet varázsolt a filmre helyezett kávés pohár. Ha nem tekertük tovább a filmet (mit tudnak erről az utóbbi harminc évben fényképezők), akkor bizony egymásra is került két kép, majd egyforma intenzitással, elől mosolyog a papa, a mama, a kisfiú, és szinte a fejükbe olvadó matyó táncospár.
A három teremben csupa varázslat és csupa csoda, amit a fotoemulzión végzett a kíméletlen idő. Egyszerre fájdalmasan szomorú és mosolyogtatóan komikus. Lám, milyen jó, hogy mindez már mögöttünk, s mégis mindig itt lesz velünk.
Fényképek, amelyeken – akármennyire is máshogy élünk, éltünk – ott a mi történetünk. A kiállítás a Hórusz Archívum anyagából nyílt, és nem is ez az első a Műcsarnok termeiben. Van miből válogatni.
A hatvanas évek közepén az akkor filmművészeti főiskolás Kardos Sándor – ma nemzetközi hírű, Kossuth-díjas operatőr – elhatározta, hogy fényképészmester édesapjától örökölt, több ezer fotóból álló gyűjteményét újabbakkal egészíti ki. Többnyire olyan felvételek kerültek hozzá, amelyeket az adakozó nem tartott különösebben értékesnek, de a családot ábrázolta, s mégsem lehet szemétre dobni a nagymama-nagynéni emlékképeit. Kardos Sándor pedig örömmel fogadta a képeket gyűjteményébe. A gyűjteményben fotóműtermi, családi, személyes fotókon kívül található vizitkártya, háborús kép, album. A mintegy száz évet felölelő múlt – a gondos vagy gondatlan tárolás nyomával – ott látható a képeken.
A kiállításon lényeges alkotó elem a hiba, a tévedés, a bomlás, a szándékos vagy végtelen rongálódás, a kidolgozási hibák, a szakszerűtlen tárolás, a penész.
Mindebből egy különlegesen izgalmas kiállítás született, amelyet Haris László fotóművész válogatott. Megtekinthető január 3-ig.
A bomlás virágai – Fejezetek a Hórusz Archívumból, Műcsarnok
