Zanox – Kockázatok és mellékhatások
Az Inkubátor Program legújabb versenyzője is kisszerűségéből kovácsol előnyt, kedves tinirománc-köntösbe öltöztetve az időhurok-toposzt.
A Kilakoltatás esetében mindössze néhány hónapja láthattunk egy kiváló megoldást arra, hogyan lehet képes egy tehetséges alkotó minimálköltségvetésből épkézláb elsőfilmet összehozni, a Zanox – Kockázatok és mellékhatások pedig egy újabb ígéretes író-rendezőt helyez fel a magyar filmgyártás térképére. Igaz, Baranyi Gábor Benő kicsit csal ezen a mozgóképes érettségin, hiszen az időhurok-téma hálás választás a pénzszűkében szenvedő filmesek számára: kellően ambiciózus, ugyanakkor egyetlen szoba falai között is megvalósítható (ld. Madarász Isti munkásságát, aki először az Előbb-utóbb című kisjátékfilmjében, majd a Hurokban dolgozta fel az ötletet).
Esetünkben Misit (Bálint Előd) a szorongására szedett kísérleti gyógyszer, a Zanox képes visszarepíteni az időben, ha a megfelelő pálinkát issza rá. A fiú a könnyen jött hatalmat eredetileg csak arra használja, hogy a megfelelő tételt húzza az érettségin, és hogy végre összejöjjön azzal a lánnyal, akit addig szinte meg sem mert szólítani – egészen addig, amíg ki nem derül, hogy egy gyilkos rója városkája utcáit, aki történetesen pont fiatal lányokra vadászik.
Baranyi tehát rögvest szembemegy a műfaj elvárásaival: míg a legtöbb időhurok-történet az ördögi körből való kiszabadulást állítja kihívásként szereplői elé, a Zanox éppen a kijavíthatóság kísértését és az események újraindításának mikéntjét teszi meg a narratíva fő mozgatórugójává, egy külső törvényszerűség helyett Misi kezébe adva a visszaugrás kulcsát. Azonban sem főhősünknek, sem nekünk nincs időnk túlagyalni a helyzetet, ugyanis a Zanox feszített cselekményvezetése és fókuszáthelyezése ezt következetesen megakadályozza. Végeredményben ugyanis egy tőről metszett tinirománccal van dolgunk, amelyben inkább mágikus realizmus, mint tudományos-fantasztikum az időutazás, azaz a zsánermotívumokkal folytatott játszadozás és az ehhez kapcsolódó létfilozófia helyét minduntalan egy reiszgábori komédia veszi át egy szerelmesen ügyetlenkedő érettségizőről.
Bálint Előd és Erdős Lili
Ez az egyszerre jelentkező erőlködésmentesség és alkotói tudatosság pedig akkor is példaértékű, ha diák- és elsőfilmes produkciókat idézően a Zanoxban is jellemzően inkább az érzékelhető, hogy mit szeretett volna megvalósítani a forgatókönyv, mint az, hogy mi sikerült ténylegesen. Egy-egy komplexebb jelenetkoreográfia, nehezebben megjeleníthető hangulat, véletlenül hangsúlyt kapó mellékalak csak jelképesen állja meg a helyét, és valamennyire átszűrődik a vásznon a mikrobüdzséből adódó lehetőség- és időhiány is.
Ugyanakkor ezzel jól láthatóan Baranyi is tisztában van, és művének legtöbb korlátjából igyekszik előnyt kovácsolni. Nincs idő alaposan kidolgozni a mellékkaraktereket? A túlféltő nagymamától a deus ex machinaként funkcionáló alkoholista bácsiig parádésan eltalált archetípusokat vonultat fel. Nincs lehetőség látványos forgatási helyszíneket szerezni? A történetet különösebb indoklás nélkül Dunaújváros posztszovjet romantikával átszőtt mikrokozmoszába helyezi, ezzel biztosítva kellően jellegzetes hátteret az eseménysornak.
Baranyi legtöbb korlátjából igyekszik előnyt kovácsolni
A nagyravágyás mellőzése és az ebből fakadó kisszerű báj pedig roppant jól áll a Zanoxnak: míg számos hazai produkcióban (közük az egészen konkrét inspirációnak tekinthető Hurokban is) okoz némi disszonanciát, hogy egy megmunkált, nemzetköziesen semleges környezetben igyekeznek tartani történetüket, Baranyi Gábor Benő teljes mértékben felvállalja művének magyarságát és ezzel minden bájos ügyetlenségét. A forgatókönyv legyen bár némileg elnagyolt, helyenként jelzésértékű, saját fiatalkori bénázásainkat és szorongásainkat tökéletesen magában foglalja, és remekül érez rá, hogy ezekből hol csiholhat komikumot abszurd túlzások nélkül is.
És valóban, a már említett Reisz Gábor munkái óta nem találkozhattunk hazai vígjátékkal, amelynek humora ennyire kedves, hiteles és egyúttal kacagtatóan eredeti lett volna. Ugyanígy régen érezhettük azt magyar műben, hogy könnyed, szórakoztató darab létére nem művalóságokkal próbál álomvilágba ringatni (elvégre ezt még a végtelenül szimpatikus Nagykarácsonynak is felróhattuk), hanem valahonnan belőlünk is fakad. Túlzás lenne azt mondani, hogy Baranyi Gábor Benőnek a Zanoxszal minden összejött elsőre, de ez a debütálás azt sem követeli meg, hogy időutazós gyógyszerhez kelljen nyúlni a hibák kijavítására.
Fiatalkori bénázásainkat és szorongásainkat tökéletesen magában foglalja
