Respect
Aretha Franklint a soul királynőjeként emlegették, de jóval több volt annál.
A 2018-ban elhunyt Aretha Franklin minden idők egyik legnagyobb hatású énekesnője volt. Ő volt az, aki a legsikeresebben vitte be a gospelt a popzenébe. Baptista lelkész lányaként nőtt fel, aki Martin Luther King jó barátja, a polgárjogi mozgalom egyik tevékeny alakja volt, s harcos kiállását lánya is örökölte. Aretha Franklin őstehetségének köszönhette sikerét: orkánerejű hangja előtt az is leborul, akinek nem kenyere az ő stílusa. Dalaiban izgalmasan keveredett az r&b, a blues és a popzene, szövegeiben pedig az egyenlő bánásmódot követelő, erős nő hangja az elesettek felkarolásával, a nehézségek felvállalásával. Aretha erőt sugárzott – hangjával, megjelenésével, nyilatkozataival és empatikus dalszövegeivel. Whitney Houstontól Beyonce-n át Laura Mvuláig aligha jött utána olyan fekete énekesnő, aki ne példaképként tisztelné. Hogy életrajzi film készüljön róla, az csak idő kérdése volt – pláne, hogy Franklin maga választotta ki a főszerepre a Dreamgirls-szel Oscart nyert Jennifer Hudsont.
Aretha megérzése most is bejött. Ahogy számos, a szárnyai alá vett tehetségből vált már fiatalkorban szupersztár, úgy arra is ráérzett, hogy Hudson jól tudná megformálni őt egy életrajzi filmben. Elsősorban énekesnőként: színpadi jelenlétét, gesztusait, és legfőképp azt a beleélést, ami egyértelműen az afroamerikai templomi éneklésből fakad, Hudson tökéletesen hozza. A drámai részeket már kevésbé: ott kötelező körök szemtanúi lehetünk, és ez általánosságban is lefesti azt a felemásra sikerült biopicet, amit a Thelma és Louise forgatókönyvíró-producere (Callie Khouri) és a Tony-jelölt színházi rendező (Liesl Tommy) hozott tető alá, utóbbi játékfilmes bemutatkozásaként.
Kötelező körök szemtanúi lehetünk
A Respect legjobb pillanatai azok, amikben a zenéé a főszerep. Jennifer Hudson úgy tolmácsolja Aretha Franklin leghíresebb slágereit, hogy átélhessük azt a katarzist, amit elsöprő erejű éneke a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában jelenthetett. Elhangzanak legismertebb slágerei a Natural Womantől a Chain of Foolson át a film címét is adó Respectig, amit eredetileg Otis Redding énekelt, de Aretha már pusztán a személyével és hangjával átalakított, hiszen egészen mást jelent, ha nem a férj a feleségétől, hanem egy nő követeli azt, hogy hazaérkeztekor megkapja a tiszteletteljes bánásmódot. Ahogy a Bohém rapszódiában is azt volt felvillanyozó figyelni, ahogy a Queen összerak pár kósza ötletből egy mindent vivő slágert, úgy ez a Respectre is igaz: ahogy összeáll Fraklin első slágere a híres Muscle Shoals sessionzenekar segítségével, majd a templomi gospelénekléstől lépnek egyet a grúvos soul felé, és mindenki belepakolja a maga pazar „figcsijét”, az varázslatos.
Lehet mondani, hogy a film ugyanennyiszer lép át a nem túl hihető giccs területére, például amikor a Respectet Aretha Franklin a becenevét dúdolgatva (Ree-Ree), hajnal 3-kor rakja össze a testvéreivel, de ez a zenei részeket tekintve bocsánatos. Mert bár az énekesnő nemzeti kincsnek számít Amerikában, Kelet-Európában jóval kevesebben ismerik, pláne manapság: nem feltétlenül baj, ha a rendező meg akarja rendíteni az avatatlan hallgatókat. Pláne, hogy közben egy-egy megjegyzéssel Franklin keveset emlegetett, virtuóz zongoratudásáról is megemlékezik, és arra is figyelmet fordít, hogy például a film zárszavául szolgáló, 1972-es Amazing Grace-koncertvideó forgatásán felvegye Sydney Pollack 2018-ig fiókban maradt filmjének a hetvenes éveket idéző, szabad kamerakezelését és a filmnyersanyag szemcsésségét.
Virtuóz zongoratudásáról is megemlékezik
Aki belépőt keres Aretha Franklin zenei világába, annak a Respect ugyanolyan jó választás lehet, mint bármelyik besztoflemez. Aki viszont Franklin életére, belső drámájára kíváncsi, annak csalódást okozhat a hollywoodi sablonokhoz körömszakadtáig ragaszkodó mozi. Az életrajzi filmek untig ismételt közhelyei, a kezdeti nehézségek, első sikerek, a valamiféle függőséggel társított lecsúszás és mélypont után a kötelező feltámadás ívét követi végig a film, ami leginkább olyan benyomást kelt, mintha végigpörgetnénk az énekesnőről szóló Wikipedia-szócikket. A Respect körülbelül húsz évet sűrít bele két és fél órába, ám így is csak arra marad ideje, hogy röviden felvillantsa az egyes karrierállomásokat, majd gördüljön is tovább a következő felé.
Aretha Franklin híresen tartózkodó, félénk volt a színpadon kívül, sokan nehezen is tudták összeegyeztetni ezt a viselkedésmódot a koncerten látott, elsöprő erejű előadással. Szigorú, vallásos és erősen patriarchális neveltetése (túl szigorú apa, és anyja korai halála), valamint a gyerekkori traumák adhatnak erre magyarázatot. Franklin az interjúiban sem szerette boncolgatni nehézségeit, a közvélekedés szerint életének minden traumáját a dalaiban énekelte ki magából. Ám egy életrajzi mozinak kötelessége lenne kitölteni ezeket a hézagokat és egy-egy elsikált utalásnál vagy félmondatnál jobban érzékeltetni a hősnő problémáit, hogy a néző átélhesse honnan jött, min ment keresztül s végül miből született meg művészete.
Az első gyerekeit 12 és 14 évesen szülő Aretha lányanyaságára tett rövid utalások azonban nem csupán zavarosak a filmben, de félrevezetőek is: hagyatékában az énekesnő az egyik osztálytársát nevezte meg a gyerekek apjaként, míg a film inkább szexuális erőszakot sugall, amit a baptista apa egyik otthoni rendezvényén követett el valaki. Ettől még persze lehet igaz és akár reális dráma a filmben az erőszakban fogant gyerekek története, de a Respect ezzel mit sem törődik. Franklin anyasága, a gyerekeihez fűződő viszonya margóra kerül a filmben, mert az egyetlen szálat, a kontrolláló férfialakok elleni lázadást és ezen keresztül a saját hang megtalálását helyezi a középpontba. Ebből akadnak erősen drámai jelenetek, – az összecsapások az őt menedzserként is kontrolláló apával – ám elsősorban arra szolgál, hogy a #metoo utáni korszak értékeit visszavetítse az énekesnő életébe, és egy letisztult, feminista narratívává kerekítse az életét. Franklin mindig azt hangoztatta, hogy nemcsak a nőknek és nemcsak a feketéknek, hanem minden elesettnek akar tiszteletet kivívni dalaival, s ha ő a női egyenjogúsági mozgalom arca lett, azt inkább szerencsés véletlennek tekintette. Feminista eszméléstörténete így sokkal inkább hat leegyszerűsítésnek, mint a karrier valódi belső mozgatórugójának vagy az őt ért komplex hatások feltérképezésének.
Kijár neki a tisztelet
A Respect minden más szempontból is követi a hollywoodi biopicek sablonjait. A tehetséges művészt már kiskorától olyan szentenciákkal készítik fel az életre („A zene fogja megmenteni az életedet!”, „A hangod nem az apádé!”), amelyek sokkal jobban mutatnának egy coelhói idézetgyűjteményben, mint a mozivásznon. A Respect életrajzi filmnek túl jólfésült, túl szemérmes, és néhol még a valóságot is elhazudja, hogy tiszteletreméltó portrét fessen hősnőjéről, Amerika egyik – méltán – nemzeti hőséről. Ám a szoborfaragás nem feltétlenül a legjobb módja a megemlékezésnek, ha meg is akarjuk érteni a művészt, aki sokszor az elébe sodort nehézségek ellenére, sokszor pedig épp azok miatt, azok legyőzése révén vált azzá a művésszé, akit aztán az ehhez fogható életrajzi filmekben ájultan szokás csodálni. Aretha Franklinnek kijár a tisztelet – de egy ennél jobb, komplexebb, belemenősebb életrajzi film is.
