Bohém rapszódia
Habár a Bohém rapszódiának vannak hibái, Rami Malek Oscar-esélyes alakítása mellett olyan katartikus élménnyel ajándékoz meg, amely rávilágít arra, hogy miért volt Freddie Mercury alakja és zsenialitása egyszeri és megismételhetetlen.
Freddie Mercury: Rami Malek
Michael Jackson után a Queen az első olyan meghatározó zenei élményem, ami nagy hatással volt rám. A ’90-es évek szülötteként sajnos már én sem láthattam Freddie Mercuryt élőben, de valami mindig is vonzott benne, mindig tudni akartam, hogy ki ő, honnan jött és mi volt a titka, ami ekkora legendává tette. A Bohém rapszódia, ha nem is vitt közelebb ahhoz, hogy ezeket megtudjam, egy valamit adott, amiért mindig is hálás leszek neki, és amiért hibái ellenére sem tudom nem szeretni.
A film leírása alapján a Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryvel az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adták. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.
Nem szerették volna megmutatni az olyan bulikat, ahol törpék hordták a fejükre szíjazott, kokainnal teli ezüsttálcákat
A leírás valóban a filmre vonatkozik, ugyanis aki a Queen zenéjén túl Freddie életrajzát is ismeri, már felfedezi azokat a ferdítéseket, amikből a kész műben bőven kapunk. A Bohém rapszódia producerei között ugyanis ott van a Queen még élő tagjai közül Brian May és Roger Taylor, és a Mercuryt alakító jelöltek első befutója, Sacha Baron Cohen nyilatkozatából kitűnik a film egyik hibája: a Queen tagjainak remek történetei voltak, de nem szerették volna megmutatni az olyan bulikat, ahol törpék hordták a fejükre szíjazott, kokainnal teli ezüsttálcákat. Cohen viszont nem finomkodott volna, emiatt kreatív nézetkülönbségekre hivatkozva elváltak útjaik. A forgatókönyvet A mindenség elmélete és A legsötétebb óra szkriptjét is jegyző Anthony McCarten írta, ami nem szűkölködik hiányban a csúsztatásokat tekintve. Habár egy nagyjátékfilmen nem túl bölcs dolog számon kérni a dokumentarizmust, emellett ezek mind dramaturgiai döntések, hiszen a kétórás játékidőbe 15 évet bezsúfolni és Freddie halálát is megmutatni kissé nehézkes, ugyanakkor életrajzi filmként való hirdetése miatt mégis megkérdőjelezzük a túlzott idealizálást is.
A történet a banda megalakulásánál veszi fel a fonalat, amikor is Freddie két sor eléneklése után a Smile zenekar új énekese lesz (valójában Roger lakótársaként sokáig igyekezett meggyőzni a fiúkat arról, hogy miért lehetnének sikeresebbek, ha ő lenne az énekesük), és kíséri végig pályájukat egészen az 1985-ös Live Aid-koncertig. Míg Brian May, John Deacon, Roger Taylor szinte makulátlan karakterekként vannak ábrázolva, akik Freddie bulijain forgatják a szemüket, se alkohollal, se droggal nem élnek, mindig az őket hazaváró családjukra hivatkoznak, addig betekinthetünk Mercury magánéletének főbb állomásai mögé. Habár a Bohém rapszódia biztonsági játékot szeretne játszani, megkímélve ezzel Freddie emlékét, szándéka fordítva sül el, ugyanis a mű olyan narratívából ábrázolja Mercury homoszexualitását, mintha az a férfi sötét oldala lenne, élete és karrierje potenciális szabotálója, nem pedig a Queen sikerének egyik esszenciális összetevője és személyiségének természetes velejárója. Ugyanakkor egészen katartikus élmény az, amikor a rongyosra hallgatott ikonikus dalok születésének szem- és fültanúi lehetünk, a forgatókönyv ekkor új értelmet ad az imádott számoknak. A zene erősségét és jelentőségét pedig képtelenség túlhangsúlyozni, minden gyengébb jelenetet olyan erővel ruház fel az éppen felcsendülő Queen-dal, hogy képesek vagyunk megbocsátani a hibákat. Egészen elképesztő hallani Freddie, Rami Malek, valamint egy Mercury hanghasonmás összemixelt verzióját. Ehhez pedig még számítsuk hozzá Rami Malek zsenialitását is, és máris érthetővé válik, hogy miért nehéz haragudni a filmre. Malek félelmetes hasonlósággal kelti életre Freddie-t. Nemcsak az akcentusa pontos, hanem minden mozdulatában, mimikájában, rezdülésében látjuk a törékeny zsenit, azt a lehengerlő karizmát, aminek köszönhetően mindenki tudja, hogy ki volt Freddie Mercury.
Az alkotás feszes tempójú, emiatt egy percre sem válik unalmassá, valamint sok ötletes és szép beállítást, áttűnést találunk benne, vizuálisan és hangban is tökéletesen megidézi a kort. A Bohém rapszódia egyik legnagyobb dobása a fent említettek mellett a Live Aid-koncert. Habár tudjuk, hogy Freddie betegségét csak 1987-ben diagnosztizálták, és 1989-ben közölte a zenekarral, az 1985-re előrehozott betegség, ezáltal Mercury hattyúdalává vált koncert olyan élménnyel ajándékozza meg a nézőt, amitől minden Queen rajongónak könnybe lábad a szeme. A koncertképek a játékidő alatt hibátlanok, azonban a Live Aid pontosan imitálja mind zeneileg, mind koreográfiailag az eredeti felvételt, emellett pedig olyan részletekre is ügyel, mint a zongorán elhelyezett kólás és sörös poharak. A hangkeverésnek, a tűpontos másolásnak, Malek Freddie-vé váló átlényegülésének köszönhetően olyan frenetikus koncertélménnyel ajándékoz meg a film, hogy összpontosul bennünk a Queen minden drámája: hogy sosem láthatjuk, hallhatjuk már Freddie-t, és mennyi mindent veszítettünk vele. Mert amit ő csinált, az valódi művészet és valódi zene volt, és arra a pár percre én is kaptam egy kis szeletet abból az érzésből, amit azok érezhettek, akik még láthatták őt.
A Bohém rapszódiának tehát igen ambivalens módon pont a Queen még élő tagjai ártottak a legtöbbet. A film túlságosan családbarát lett, ami miatt nem kapjuk meg teljes mértékben az igazi Freddie Mercuryt. Kár volt a vad bulijait és a nemi hovatartozását takargatni, ugyanis egyik rajongója sem amiatt szerette, mert ő volt Teréz anya férfi megfelelője, ugyanakkor ez mind hozzájárult ahhoz, ami miatt ő lett a zenetörténet egyik legérdekesebb és legextravagánsabb énekese.
A Bohém rapszódia a Magyar Filmadatbázison
