Oppenheimer
Christopher Nolan, ha nem is az évszázad, de karrierje talán legfontosabb filmjét alkotta meg a modern történelem egyik legmegosztóbb alakjáról és kérdésköréről. Készen állunk szembenézni saját halandóságunkkal és önpusztító hajlamaink eredményeivel? Hollywoodi grandőr és humanista introspekciók keverednek a történelmi-életrajzi-krimi-thriller-drámában.
Az idei július nem csak a valóságban ad hiteles látleletet korunkról, de a mozipénztárok előtt is a poláris ellentétek kettőssége köszön vissza.
Egyrészről a jólét és az áldott fogyasztói identitásunk rózsaszín illúziója segít kiszakítani a hétköznapok nyomasztó mivoltából: vakáció, strandok és egy iróniával körbefuttatott, humorában pedig váratlanul ötletes Barbie film képében. A szertefoszló színes ködfelhő mögött pedig már ott magasodnak az utóbbi évek tanúsága szerint óraműpontossággal érkező természeti, gazdasági és humanitárius tragédiák, a velünk élő társadalmi tragédiák és a nukleáris katasztrófa ismét aktualitássá vált fenyegetettsége és J. Robert Oppenheimer története, aki mindezt megalapozta.
A modern Prométheusz – Cilian Murphy mint Robert Oppenheimer
A Greta Gerwig filmjével egy napon bemutatott háromórás történelmi kontempláció több okból is nevezhető korunk filmjének. Egy emlékeztető, egy figyelmeztetés, leginkább mégis egy kifinomult hollywoodi húzás a kortárs népszellem morbid kíváncsiságának kielégítésére.
Bár neve mára némileg kikopott a köztudatból, J. Robert Oppenheimer komolyabb túlzás nélkül nevezhető a modernkor megteremtőjének. Az „atomkor” atyjának legalábbis biztosan. Ha létezett még a 20. század derekán emberi ártatlanság, a modern Prométheusz eljövetele után az végleg szertefoszlott.
Christopher Nolan filmje ennek az „ártatlanságvesztésnek” részleteibe vezet bele, az emberiség legvégzetesebb találmányáért felelős alak elméjének tükrén át. Pszichológiai utazás egy komplex személyiség lélektanába, társadalmi látlelet önmagunkról. Ha a Barbie a fogyasztói társadalomnak és szépségideáljainak állít görbe tükröt, az Oppenheimer a félelmeink által irányított néplélek szociológiáját fejtegeti az amerikai filmgyártól szokatlanul önkritikus módon.
Nolan új filmje merőben eltér az elmúlt 18 évben tőle megszokott irányoktól és nem csupán korhatárbesorolása miatt. Bár a történelmi témák és a korszak nem idegen számára (Dunkirk c. filmjében a 2. vh. ikonikus csatáját dolgozta fel szintén belső szemszögből) a téma aktualitása és jelentősége annál inkább.
A tőle megszokott grandiózus méretek és a precízen kontrollált (és intellektuálisan is lenyűgöző) megalománia ezúttal sem marad el, azonban a rekordméretű stáb és sztárdömping ellenére mégis sikerül egy olyanfajta intimitást beemelni filmjébe, amit kezdeti munkássága (Memento, Álmatlanság) óta aligha láthattunk tőle.
Az Oppenheimer sokat emlegetett zsenialitása arányaiban keresendő.
Abban a tökéletes egyensúlyban, amit Nolan egy történelmi eposz, egy pszichológiai thriller és egy életrajzi dráma precíz egyvelegével teremt. háromórás menetidejéből egy másodpercet sem veszteget, mégsem érezzük túlterheltnek. Egy mesterien megkomponált szimfónia, ami a rendező képességeit és „mániáit” a leghatékonyabb módon képes kiaknázni.
Központi szerepet kapnak a természettudományok rejtélyei és azok gondosan kiművelt monológgá formált expozíciós jellege (ami legutóbbi filmjében túlment néhány határon), a több síkon mozgó, emberfeletti tétekkel rendelkező grandiózus cselekmény és a váratlan fordulatok dramaturgiai eszköze. Mindezen túl a film messze túlmutat a sokszor felületességbe hajló intellektuális szórakoztatáson, amibe néhány korábbi filmje gyakran volt hajlamos beleesni.
Nolan egy életrajzi film elkészítésére adta a fejét és bátran kijelenthetjük, hogy korunk egyik legtartalmasabb „biopic”-jét alkotta meg.
Egyedülállósága a szemszögválasztásban rejlik. A sokat emlegetett első személyben íródott forgatókönyvnek megfelelően az Oppenheimer a címszereplő tudós nézőpontján keresztül vezet végig közel negyven év történetén, az elméleti fizikus karrierjének kezdeteitől a „világpusztító” eszköz létrehozásán át annak következményeiig. Egy életrajzi film esetében a legkönnyebb beleesni a dramatizáló, illusztratív jellegbe, de Nolan filmje természetesen a lehető legtávolabbról kerüli el a szokványos dramaturgiai ívek követését.
A Cilian Murphy által bravúrosan alakított excentrikus egyéniség nem csupán megelevenedik a vásznon, a kamera egyenesen bőre (vagy inkább elméje) alá férkőzik, mi pedig egy zseniális multidimenzionális valóságát tapasztalhatjuk meg.
Nolan az emberi léptékeken túlmutató történetekre szabott dramaturgiai érzékét a csúcsra járatja az Oppenheimerrel: egy évtizedeken át folyó, komplex tudományos elméleteken alapuló, politikai ármányokkal színültig telt narratívát képes úgy prezentálni, hogy fizikaelméleti előképzettséggel nem rendelkező nézője ne csupán követni tudja, de a kapcsolódási pontokat is meg tudja találni benne saját maga számára.
A tudományos magyarázatokat ezúttal sikerül a cselekmény szövetébe építeni, így nem érezzük feleslegesen túlbonyolított maszlagnak jelenlétüket, a történetmesélést pedig karaktereire és a köztük szövődő érdekek, ellentétek, egymásra utaltságok rendszerére bízza. Nolan filmje jobban érdekelt főszereplője elméjének működésében és emberi kapcsolataiban, mint szigorúan történeti vonatkozásaiban. Ezáltal új megvilágításból van lehetőségünk megismerni a történetet, amelyhez Hollywood sosem mert hozzányúlni ezelőtt.
A történet, amelyhez Hollywood nem mert hozzányúlni ezelőtt
Az Egyesült Államok által elkövetett legsúlyosabb tömegpusztítása mögött álló események és alakok stilizálásával bepillantást nyerünk a tudományos közeg életébe, amely leválaszthatatlan szereppel bír mai életünkre, mégis kevesen hallottak róluk. Ezentúl talán több amerikainak mondanak majd az olyan nevek, mint Teller Ede (akit amerikai Benny Safdie alakít, meglehetősen antipatikus figuraként, de eredményeit nem csorbítva), vagy Szilárd Leo (Haumann Máté alakításában két rövid, de annál velősebb jelenet erejére) valamit a film hatására.
Benny Safdie, alias Teller Ede
Természetesen a Hollywoodtól megszokott (vagy elvárt) túlstilizált és idealizált elbeszélésmóddal, egy első nézésre talán nehezen dekódolható sztárfelhozatallal (minden ötödik percre jut egy „ő is?” pillanat) abszolválja Nolan mindezt és még ha hosszú menetideje, bírósági drámába hanyatló utolsó felvonása és atomfizikaelméleti fejtegetései meg is oszthatják a nézőt, egy dologgal azonban nehéz vitába szállni: végre egy valóban releváns témát dolgoz fel az amerikai filmgyár gépezete.
Ha pedig ezt nemhogy önkritikával, de ilyen színvonalon képes tenni, azt érdemes látni. Rózsaszín fellegek ide vagy oda.
Oppenheimer a Magyar filmadatbázison
Oppenheimer: Az atombomba atyja – Narráció: Szeri Csaba. Szöveg: Molnár Csaba. Cikk: Index.hu
