Álmodj rózsaszínt

Barbimánia, pinktúladagolás

De mi van a csillogó, szikrázó, ultracsajos, tündibündi káprázaton túl?

Az eszeveszett pink lázban égő közönség az év legjobban várt filmjétől, ha mást nem is (szerencsére távolról sem), de tobzódó szín- és csillámőrületet biztos, hogy kap.

Kislányok tömkelegének – és ki nem hagyván senkit: néhány kisfiúnak (!) is – meghatározóak ezek a tökéletesnek tűnő, a rikító vagy pasztellszínek összes létező árnyalatában pompázó, megkérdőjelezhető testarányokkal rendelkező, mindig stílusos babák, és a több mint 40 történetet felölelő animációs filmek összessége. Köztük egy sorozattal is (Barbie – Élet az álomházban), amit a vérbeli rajongók bizonyára ismernek, melynek önreflektív, iróniával átitatott humora találó éllel reagál a játékbabák abszurd világának működésére.

Ha egy blockbuster az ikonikus, hiperfeminin baba történetével olyan rendező kezébe kerül, mint Greta Gerwig, nem csoda, hogy megőrül a fél világ

Ha egy blockbuster-sikerre számító produkció egy ilyen ikonikus, hiperfeminin, számos vitát kiváltó baba történetével egy olyan fiatal rendezőnő keze ügyébe kerül, mint Greta Gerwig, aki méltán bizonyította rátermettségét és erős, egyéni hangját a hollywoodi filmgyártás terepén, nem csoda, hogy megőrül a fél világ. Na de mi van a pink áradatban úszó, csillogó, szikrázó, ultracsajos, tündibündi, csupacsoda káprázaton túl? Az elvárás nagy. Sikerül a felszínes, hamis nőideált közvetítőnek titulált babáról lehámozni a rátapadt rétegeket?

Barbieland – a sztenderd, sztereotipikus Barbie és különböző változatainak (orvos, ügyvéd, író, elnök, fizikus, akár építőmunkás – hisz ugye lehetnél, ami csak szeretnél, kivéve mondjuk terhes, a terhes Barbie az nem trendi) otthona. Eszményi műanyagvilág, kifogástalan dizájnnal felépített villák aprólékosan megtervezett részletekkel, minden hű egy mesterséges világ makulátlanságához. Életre kel egy tökéletes babaházakból álló álomvilág, ahol a mesterséges hiteles, a műviség az autentikus. Puncs – flamingó – baba – porcelán – lazac – magenta – fukszia – korall: az árnyalatok harmonikus, mesés kavalkádja. A babák nyugodtan élhetnek harsány, vidám és ábrándos tévképzetükben, miszerint a valóságban, hála a feminizmusnak, és persze nekik, akik kibővített szerepköreikkel lehetőséget adtak a kislányoknak a kiteljesedés útján való elindulásra, végérvényesen megoldódott a nők ügye.

Ken, szegény, kiegészítő csak egy halom táska és cipő mellett

Magától értetődő: itt nincs kócos, kialvatlan, karikás szemekkel ébredő reggel, se szájszag, se hidegvíz, se odaégett pirítós, semmi hiba, baki, malőr, bibi – minden szép és minden jó. Délután strand, minden este csajparty. Csakhogy ez a rendszer is egy hatalmi szerkezet, következésképp hierarchiára épül. Az itt élő sok-sok Ken valójában puszta kiegészítőül szolgál egy halom táska és cipő mellett, csak a lányok relációjában léteznek, vagyis az alárendelt réteget alkotják.

Hiba kerül a gépezetbe, megteremtve az átjárás lehetőségét az elzárt szférák között, mikor sztereotipikus Barbie bájos, értetlen mosollyal eljátszik a halál gondolatával, és ennek hangot is ad. Hoppácska, tabutéma. Ez pedig végzetes problémákhoz vezethet – tudniillik az úgynevezett furcsulás folyamatát nehezen viseli egy hibátlan megjelenésű baba. Így főhősünknek nincs más választása, mint papucsra cserélni a magassarkút, és elindulni a nagybetűs Valóság felé, hogy legyőzze a narancsbőrt, többek között. Útitársául szegődik több-kevesebb örömére Ken, természetesen.

Ken: Ryan Gosling

És akkor arcul csapja a valóság. A férfiak tárgyként kezelik, a nők gyűlölik mint túlszexualizált, a kapitalizmus érdekeit szolgáló terméket. Van szorongás, keserűség és még könnyek is. Ezzel szemben Ken megismerkedik az érzéssel, hogy pusztán férfi mivolta kiváltságokkal járhat. A toxikus maszkulinitást sugárzó patriarchátus berendezkedésében megtalálja az inspiratív, követendő példát. Mindenesetre a Barbie-világ hasonlóan káros, mint a valóság, mert a végleteket képviseli.

Bolondozó, már-már nevetséges, túlzásba vitt humor, groteszk vidámság. Imitt-amott kikacsintás a mémkultúrára, sőt még egy Proust-kiszólással is megajándékozzák az irodalmi ínyenceket. Akad egyértelmű és kevésbé nyilvánvaló filmes utalás bőven: a 2001. Űrodüsszeia jelenetének parafrázisa, sárga köves út helyett (Óz, a csodák csodája) pink köves, színhasználat terén eszünkbe juthatnak Jacques Demy filmjei stb.

A toxikus maszkulinitást toló patriarchátusban találja meg az inspiratív példát

Margot Robbie és Ryan Gosling ragyogó párosa, annak ellenére, hogy nem feltétlenül evidens választások, mintha Barbie és Ken megformálására születtek volna. Gosling Kenje szolgáltatja a legtöbb nevetést az álmacsó vagy épp enyhén szánalomébresztő, szatirikus jeleneteivel – fergeteges táncparádéját ugyanakkor nehéz nem elragadtatással nézni. Margot Robbie szívvel és lélekkel tölti meg karakterét, sematikus arckifejezései átformálódnak egy hús-vér, érző lény alakjává. Élettel telivé válik a plasztik.

Délután strand, este csajparty, szórakoztatásból nincs hiány

Elsősorban kettejük identitáskeresése áll a középpontban, minthogy ezt a szálat bontja ki és vizsgálja meg legalaposabban a film. Ken megérti, mit jelent önmagaként, másoktól függetlenül létezni. Barbie rájön, hogy a keresett boldogság nem a tökéletesben vagy az ideákban rejlik. Ez a Barbie nem akar szerelmes, tipikus befejezést. Nem termék akar lenni, hanem alkotó és cselekvő. Tehát nem egy Barbie akar lenni. És ugye lehetnél, ami csak szeretnél…

Barbie: Margot Robbie

Rejlenek még izgalmas mellékszálak a történetben, melyek megfelelő kifejtésére sajnos nem jut elég idő – egy konfliktusokkal terhelt anya-lánya kapcsolat valahogy túlságosan könnyen megoldódik; Allan, a Barbie-világ egyetlen „egyedi” karaktere néhány poén erejéig érvényesül, így enyhén indokolatlan marad a létezése. Vagy annyira jelentéktelen a saját világában, hogy örülhet ennek a kicsinek is?

Nem állít a film semmi meghökkentően revelatív megfejtést, de nem is tetszeleg a megváltó szerepében. Rejlik benne mélység és komplexitás, de nem akarja magát véresen komolyan venni. Miért is tenné? Az nem éppen Barbie stílusa, de érint lényeges társadalmi kérdéseket. Főként, hogy mit jelent nőnek lenni, kényesen egyensúlyozni az ellentmondásokkal terhelt világunkban. Van szó szexualitásról, társadalmi szerepekről, feminizmusról, anyaságról, kapitalizmusról – görbe tükörben fogalmaz meg általános igazságokat. Közben rohamtempóban ugrálunk a helyszínek és a stílusok között – szórakoztatásból nincs hiány.

Ami viszont fontos: lehetnek sötét, nyomasztó és elborult gondolataink – mint a halálra gondoló, narancsbőrös, szorongó Barbie. Az legalább őszinte. Ha szerencsénk van, piacra kerülhet egy hétköznapi Barbie is (nyilván csak akkor, ha van rá elég kereslet). Aki, ha akar, szimplán csak anya lehet. Vagy tudatosan gyermektelen. Na bumm. De nem támaszthatunk képtelen elvárásokat egy játékkal szemben. Elég az a valódi nőknek. A film egyik legnagyobb erénye, hogy képes egyszerre kifigurázni és éltetni a Barbie-jelenséget.