Maestro
Bradley Cooper második rendezése sokkal inkább érződik egy, az Akadémia szájíze szerint készült alkotásnak, semmint a címadó legenda alakját kutató törekvésnek. Egy biztos: nem a botrányt kavart műorr a film legnagyobb ballépése.
A legendás zeneszerző és karmester, Leonard Bernstein életét feldolgozó film először Martin Scorsese, illetve Steven Spielberg irányítása alatt készült volna, ám ők végül „csak” produceri státuszból támogatták a második filmjét dirigáló – egyben társíró – Bradley Coopert. A 70-es éveiben járó Bernstein (Bradley Cooper) egy interjú során visszatekint karrierje kezdetére, sikereire, bukásaira és házasságára Felicia Montealegre-val (Carey Mulligan). A múltidézés az 1940-es években kezdődik, amikor a fiatal Bernstein Bruno Walter karmester hirtelen jött betegsége miatt az utolsó pillanatban – próba és szinte tapasztalat nélkül – ugrik be vezényelni a New York-i szimfonikus zenekar élére. Ezt követően azonnal berobban, a szakma isteníti, és ekkor találkozik a színésznővel, aki egyben jövendőbeli felesége is: Felicia. Házasságuk kiváló táptalajként szolgál egy párkapcsolati drámához, ugyanis a biszexuális zeneszerző házasságuk alatt is viszonyt folytatott más férfiakkal.
A fenti lehetőséggel él is Cooper, ugyanis a Maestro-ból megközelítőleg annyit tudunk meg Bernstein karrierjéből, mint amennyi a fenti bekezdésben is szerepel: a forgatókönyv nem foglalkozik a szakmai sikerekkel és mélypontokkal, Cooper sokkal inkább a legenda mögött rejlő embert igyekszik megfejteni. Épp emiatt a professzionális eredmények helyett a hedonista művész többnyire már-már önpusztításba is átcsapó magánéletének jeleneteit láthatjuk: különböző viszonyaira, valamint leginkább felesége afférokra adott reakcióira vetül a fókusz. Egy idő után a néző ráeszmél, hogy Bernstein karaktere és életútja helyett sokkal inkább a férfi árnyékában lassan felőrlődő Feliciát identifikálja, a szenvedő feleség szemszöge uralja a játékidő zömét.
Bradley Cooper és Carey Mulligan
Az életrajzi film tehát magát az életrajzot, pontosabban a címadó fő karaktert szinte teljesen nélkülözi: Bernstein karaktere annak ellenére marad szinte teljesen ismeretlen előttünk, hogy kevésbé pozitív összeképet fest róla Cooper – a legsötétebb, illetve legintimebb pillanataiban is látjuk a karmestert, mégis rejtve marad előttünk igazi valója. Ráadásul a taglalt témákkal a Maestro látványosan nem kezd semmit: az igencsak tónusos szexualitás semelyik vonatkozása nem szolgál annotációval, de még mélyebb lélektani rétegek feltárására sem szolgál. Maga a biszexualitás is csupán Felicia gyötrelmeit kiváltó okként van jelen, nem dönt meg sztereotípiákat, közöl új ismereteket, vagy tár fel új nézőpontokat, sőt, mintha csupán apró gyarlóság lenne, a megcsaláson rajtakapott férj széttárt karokkal, szégyenlősen mosolyog feleségére lebukása reakciójaként. A játékidő zömében pedig az afférok Feliciára gyakorolt hatását, Bernstein felesége perspektívájából láttatott életét láthatjuk: a Maestro ezáltal válik sokkal inkább Bernstein felesége filmjévé.
Sajnos az érdektelen szkript hiányosságait a színészi játék is csak alig-alig képes feledtetni: Bradley Cooper sajnos a felét sem képes hozni a Csillag születikben látott zsenialitásának. Habár az 1973-ban, az angliai Ely katedrálisban játszódó, 6 perces vágatlan vezénylése valóban tűpontos rekreációja az eredetinek, még ebben a kiemelkedő szcénában is sokkal inkább a vért izzadva játszó színészt látjuk, mintsem a legenda megtestesülését. Emellett az őszintének szánt jelenetek is zavarba ejtőnek, hovatovább hamisnak hatnak: ennek oka pedig nem feltétlenül a – bámulatos – maszkban keresendő, sokkal inkább a manírokkal teletűzdelt, sokszor túljátszott színészi alakításban. Ezzel szemben Mulliganen cseppnyi igyekezet sem érződik, teljes természetességgel van jelen a színen, miközben támogató barátnőből az évtizedek során csupán a gyötrelemtől sütő tekintetével változik megtört feleséggé.
A Maestro képi világát tekintve kiemelkedő, a fősodornál bonyolultabb filmnyelv jellemzi: a jelmezek, az enteriőr mind-mind hangulatos és tűpontos, amelyen csak tovább erősítenek Matthew Libatique szemet kápráztató, néhol festői képei.
Bradley Cooper a smink alatt
A Maestro, ha nézőjének nem is, egy valaminek kifogástalanul képes megfelelni: az Akadémia szájízének. Tökéletes látlelete annak a bizonyítási vágynak, amelyet Cooper az alkotás során érezhetett, tudása legjavát nyújthatta, ugyanakkor színészként eltúlzott játéka közben mintha többször megszédítené saját zsenialitása, rendezésében pedig az ambíció görcsös, öncélú bizonygatássá változik. Zsánere ellenére Bernsteinhez, sem mint emberhez, sem mint zenészhez nem kerülünk közelebb, érzelmileg is a lehető legtávolabb kerül publikumától: a legtöbb, amit a karmesterből kapunk, a film alatt játszott eredeti Bernstein-szerzeményekben kimerül. A Maestro nélkülözi a Csillag születik mindazon vonását, amely megcsillogtatta Cooper tehetségét; tulajdonképpen elkészültének oka is rejtve marad, feltéve, hogy az nem egy gátlástalan szerelmes levél az Akadémiának.
