Démoni
A történetre kár egy szót is vesztegetni…
Neill Blomkamp a kortárs filmvilág egyik legnagyobb beváltatlan ígérete: az instant klasszikus District 9 után szinte minden, amihez nyúlt, kudarcot vallott. Két megosztó örököst (Elysium, Chappie) tett le az asztalra, a rövidfilmekbe sűrített nagyjátékfilmes ötletekkel házaló OATS Studios révén sikertelenül próbálta megreformálni a filmfejlesztést, Alien-projektjét pedig inkább kukába dobták Ridley Scott-irányvonala kedvéért. De az OATS-rövidek vagy a mindössze néhány látványtervből álló Alien-koncepciójának virális sikere, a több mint 10 éve csak ötletként létező District 10-t övező lelkesedés jól mutatja, hogy még mindig érdemes odafigyelni rá. A következő húzása bármikor lehet egy újabb nagy dobás. Ezért is különösen érthetetlen, amit legújabb művében látunk tőle.
A Démoni képében ugyanis nem egy újabb ambiciózus, szerzői kudarccal van dolgunk, hanem Blomkamp a lehető legtipikusabb tévéfilm-horrort alkotta meg. A történetre kár egy szót is vesztegetni, ugyanis harmadrangú kifogásként létezik csak az ijesztgetés-klisék felsorakoztatására, mindenesetre a kiindulópont egy kómában lévő anya és az ő lánya (Carly Pope), akik közül az utóbbi egy forradalmi technológia segítségével belemászik az előbbi agyába, hogy rájöjjön, valójában egy démoni megszállás a kulcsa mindennek.
Egy démoni megszállás a kulcsa mindennek
Persze mondhatnánk azt, hogy legalább ez a high concept alapötlet meghaladja az átlagot, de valójában csak annyi funkciója van a filmben, hogy a klasszikus lidércnyomásokat egy-két alkalommal egy 3D-s számítógépes szimulációra rotózott vizuális környezetre cserélheti Blomkamp. Ezt leszámítva pontosan ugyanazok a cselekmény- és látványelemek dominálnak, amelyek bármelyik démonos-megszállós horrorban, beleértve az olyan ócska megoldásokat, mint a profi, de itt természetesen azonnal kudarcot valló ördögűzők felvonultatása, vagy hogy a játékidő kétharmadáig minden ijesztőbb szekvenciáról kiderül, hogy csak képzelődés/álom.
Horror létére szégyenletesen feszültségmentes
Gyakorlatilag teljesen felesleges is Blomkampot forgatókönyvíróként feltüntetni, ugyanis a Démonit egy horrorfilmekből kiképzett mesterséges integelligencia is írhatta volna. Már csak azért is, mert a dramaturgia olyan kevés érdemi húzásból áll, amennyi már-már egy rövidfilmhez is vékonyka lenne. És ha ez még nem lenne elég, a film mintha egyenesen sportot űzne abból, hogy minden egyes potenciális rejtélyére, fordulatára előre megmondja a megoldást, hogy még ezek miatt se izgulhassunk. De eleve hiányoznak az önálló személyiséggel, motivációkkal bíró karakterek, a fenyegetettségen és a szereplők közti piti veszekedéseken túlmutató konfliktusok. Leginkább ennek köszönhető, hogy az alkotás horror létére szégyenletesen feszültségmentes.
Adódna a megoldás, hogy a Démoni akkor bizonyára elsősorban egy rendezői vízió, de ennek az említett animációs megoldásokon kívül semmi nyoma. Blomkamp vizuális fogalmazása szintén a lehető legfantáziátlanabb. Még egy markáns atmoszférával is adós marad, amit még a nyár eddig legtucatabbnak tűnő horrora, A hívatlan is fel tudott mutatni. Semmit nem veszítünk az élményből, ha a játékidő jelentős részében oda sem figyelünk, képileg úgysem történik semmi említésre méltó. A látottak megértéséhez szükséges minimális információ pedig olyan szinten a szánkba van rágva (egyben pedig annyira kiszámítható), hogy bőven képben tudunk maradni akkor is, ha néhány mondat vagy egy fél jelenet kiesik.
Meg sem kell nézzük ahhoz, hogy azt mondhassuk, láttuk
Ennél súlyosabb ítéletet nehéz mondani egy filmről, hogy jóformán meg sem kell nézzük ahhoz, hogy azt mondhassuk, láttuk. Ahogy Blomkampról sem, akiről most már azt sem hihetjük el őszintén, hogy hatalmas tehetség, aki eddig sosem tudott igazán kibontakozni.
A Démoni adatlapja a Magyar Filmadatbázison
Forgalmazza az ADS Service
