Külön falka – Kis Hajni filmje
Kis Hajni sűrű szimbolikájú, végsőkig letisztult képekkel meséli a száraz valóságot.
„Kíván még valamit elmondani?
Nem.”
Kis Hajni első nagyjátékfilmje számos nemzetközi rövidjátékfilmes elismerés után született. A Last Callnál már tudtuk – nem kellett hozzá legújabb mozija, a Külön falka –, hogy a rendező kamerával a kezében született. Azon át látja a világot. Egy világot, amelyben nincs semmi különleges, semmi váratlan, elég, ha lemegyünk az utcára és ott zúg, zsibong körülöttünk. Ám a „szem”, amely a kamerán keresztül figyeli, többet lát, mint mi. Meglátja a fát, és a fától az erdőt. A valóság mögötti valóságot. A valóság valóságát. A mocsokból kivillanó harmóniát, a fájdalom mögött megbújó béke nehezen hihető ígéretét. Mi a titka? A művészet lényegi eleme, az örök megfejthetetlenségbe rejtett empátia. A világ működésének értelmezhetőségébe vetett hit. A létezés reményvesztettségén magát pillanatokra átverekedő öröm.
Az evésről…
A történet az evés aktusával indul. Az evés mint alapvető emberi szükséglet – és mint az egyik legősibb lélektani kapocs – az egymástól távolra sodródott börtönviselt apa és tizenkét éves kislánya önnön dimenzióiból kibillent kapcsolatának érzékeny jelrendszere. Egy határozott nem a fölkínált ételre az éhes gyerek szájából, aztán a falás öröme mint az elnyert bizalom jele. A filmet létrehozó Kis Hajni – és a vele forgatókönyvet író Szántó Fanni – a létezés elemi mozzanatait gondolja újra. Formálja hozzá világunkhoz.
A szépségről…
Horváth Zorka Nikije még gyerek. Távol a felnőttléttől. Gyerek, aki gyerekként reagál a körülötte lévő világra. Hazugságai egy formálódó karakter önmentő gesztusai. Egyszerre váltanak ki együttérzésből fakadó, csillapíthatatlan fájdalmat s föl-fölhorgadó ellenszenvet. Hasonlóan a börtönből előkerült, agresszivitásra hajlamos, lényében mégis az emberi lét eredendő naivitását őrző apjához. Bizarr játékot űz erkölcsi érzékünkkel a történet. Dietz Gusztáv Tiborja az ellentmondásos lelkületű bűnelkövető áldozati mivoltát hangsúlyozza, akit a szociális hierarchia lök oda, ahol a társadalom már nem képes megteremteni az emberi lét alapvető testi-lelki feltételeit. Csupán csak lélegeztetőgépen tartja. Karakterének erős jellemvonása a fizikuma. A férfitest szépsége, amely szégyenérzet nélkül tárja elénk önnön hibáit. A sérülések tarkította, tetoválások takarta szépség, amit a gyerek ugyanúgy a génjeiben hordoz. Ám a test reprezentálta esztétikum (mint ősi filmes eszköz) itt plusz jelentést kap. Fel-felsistergő ellenpontja a környezetének.
Egy fáról a parkban…
Kis Hajni sűrű szimbolikájú, végsőkig letisztult képekkel meséli a száraz valóságot. Egy gyerekláb piszkos zokniban, egy soha nem látott hercegnőjelmez elárvult műanyagtiarája, egy repedezett törzsű ősfa a nagyvárosi vadonban. A fa mint olyan – metaforikus rokonságban a Last Call sokat megélt szobanövényével – mindenekelőtt primér jelentést hordoz. Nincs benne semmi tolakodó, csupán a jelentésrendszer szétszálazható elemeinek egyike. Ekként kerekedik a teljes jelrendszer fölé.
A nyelvről…
A képi nyelv mindenütt felleli a rútságban is megtalálható szépséget. A szöveg nyelve némelykor hullámzó. A fővárosi szórakozóhelyen kidobóként üzemelő apa és az iskolás lány dialógusai olykor becsekkolnak a – legújabb – újmagyarba, máskor a szövegnek nincs beazonosítható stílusa. Úgy működik, ahogy a harmadik évezredben állandósuló nyelvi forradalom. Lényegét tekintve megfoghatatlan. Nyomokban őrzi a budapesti iskolaként elhíresült filmes vonulat beszélt nyelvi tradícióit, s levetve előítéleteinket még azt is elhisszük neki, hogy a – mulató egyik vendégét kómáig ütlegelő – Tibor s a rendőrnyomozó adott esetben a mintázatokról társalog.
A zene ritmusa…
A zene ritmusa olykor a háttérben dohog. Reflektálatlanul. Szép lassan kezdjük csak a bőrünkön érezni. Miként annyi mást, ami fontos. Az evidenciaként megjelenő nagyvárosi viseletek nyomasztó mivoltát, egy melltartó historikusan értelmezhető hiányát, vagy azt a mélyen megbúvó társadalmi drámát, amely a kezelhetetlen indulatok fenyegetően globálissá nőtt világába kalauzol. Oda, ahol élünk. Oda, ahol minden szereplő magával cipeli a maga sorskönyvét. Ahol – lakótelepi ősanyaként – Füsti Molnár Éva nagyanya figurája is kénytelen megélni a maga maira szabott antik tragédiáját.
Egy film, ami fáj…
…ugyanakkor örömmel tölt el. Belemászik a fejünkbe. Krimiizgalmú fordulatokat hoz. Nem másolja, használja a filmművészetet. Itt a Thelma és Louise dereng fel egy pillanatra, ott a közép-európai bezártságon nevelkedett magyar filmtörténet, amott egy másik road movie, miközben egy semmiből előbukkanó benzinkutasnak sikerül a lehetetlen – a társadalom menthetetlenségéről alkotott előítéleteinket egyetlen gesztusával feloldani. De akárhogy is, önmaga marad… Egy önazonos film, amely mindvégig hirdeti, hogy egy falkához tartozunk. Még akkor is, ha már a falka sem falka. Ha végérvényesen magunkra maradtunk. Ha egyedül kell megküzdenünk azzal, ami bennünk lakozik. „Az állat bennem oly esendő.” Tolakszik elő nem véletlenül a középkori könyörgés, amely az Enyedi Ildikó vászonra fogalmazta Füst Milán-regényt indítja. A mondat, amely Kis Hajni filméjére még inkább igaz.
(A Külön falka a Nemzeti Filmalap Inkubátor Programjának a támogatásával készült, emellett két szlovák pályázaton is nyert, így koprodukcióként valósult meg. A Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál First Cut Lab programjában Eastern Promises – Ígéretes Kelet-európai Alkotás – kategóriában kapott díjat.
A Külön falka kapta a legjobb filmnek és a legjobb első filmnek járó díjat a Magyar Mozgókép Fesztiválon.)
/A kritika először az Új Írás portálján jelent meg. /
