Asteroid City
Wes Anderson legújabb mozija, az Asteroid City legnagyobb erénye egybeesik a film legnagyobb gyengeségével, ami nem más, mint a kiszámíthatóság (sőt, csúnya szóval a sematikusság). Aki ismeri a rendező munkásságát (már pedig sokan vagyunk így), egészen pontosan tudja, mire számítson ezzel a filmmel kapcsolatban, ami egy ennyire egyedi és szórakoztató filmkészítő esetében egyszerre pro és kontra.
Wes Anderson már második filmjével, a Rushmore című vígjátékkal bebizonyította, neki nem kell a szomszédba mennie a sajátságos hangvételért és filmnyelvi eszközökért. Éveken és filmeken keresztül csiszolgatta különleges és egyéni látásmódját (még két remekbeszabott animációs filmmel is), melyet leginkább a Holdfény királysággal és A Grand Budapest Hotellel járatott csúcsra. A mérnöki precizitással középre komponált, szimmetrikus ábrázolásmód sterilitását, a harsány, már-már a giccsbe hajló színvilág, jellegzetes kosztümök és látványos, direkt-makett díszletek ellensúlyoznak. A statikus, fotószerű képeken a különc karakterek párbeszédei viszik tovább a cselekményt, melyeket olykor egy-egy burleszkbe hajló, leginkább (autós)üldözéses jelenet tarkít.
Az Asteroid City témájában jobban eltér eddigi filmjeitől, lévén a komikus film alaptörténete Sci-Fi elemekkel van fűszerezve. A sivatagi Asteroid City, a hadsereg által szervezett ifjúsági tudományos-technikai verseny bemutatójának színhelye, ami az ott Földre zuhant aszteroidáról kapta a nevét. Ezért a kozmikus kődarabért egy UFO jön el az ott összegyűlt katonák, fiatal zsenik és szüleik szemeláttára. Annyira látványosan és leplezetlenül teszi ezt az idegen civilizáció, hogy mikor a fotós Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) egy képet csinál az eseményről, az UFO-nauta, kezében az aszteroidával még finoman pózba is vágja magát (vélhetően, hogy a kép kellően jól sikerüljön). Ez a jelenetsor, amúgy, a film egyik legkomikusabb jelenete. Az események hatására a hadsereg karantén alá helyezi Asteroid City különcökből álló látogatóközönségét, akik együtt próbálják feldolgozni a történteket.
J. J. Kellogg (Liev Schreiber) a film elején azt elemzi: miért nem léteznek UFO-k.
És akkor kezdjük a pro oldallal. A film pontosan annyira tökéletesen működik, mint a rendező eddigi filmjei, hiszen a végletekig szofisztikált, sziporkázó humor, az egyéni és egyedi filmes eszközök (önmagához képest már nem, de bármilyen más filmkészítőhöz képest igen) és a bődületes sztárparádé a filmet (természetesen inkább) a pozitív oldalra billenti. Az utolsó elemmel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy A-kategóriás színészek mintha tényleg egyre nagyobb garmadája jelenne meg Anderson filmjeiben, akik gyakorlatilag már csak egy lépésre vannak attól, hogy egyáltalán szerepnek lehessen nevezni jelenlétüket és ne statisztálásnak. Gondolok itt például Jeff Goldblumra, aki 3-5 másodpercre(!) bukkan fel a screenen, egyetlen rövid mondatra áll meg rajta a mozgó kamera, majd suhan is tova. Korunk egyik legnépszerűbb, kritikailag elismert színésznője Margot Robbie is a film utolsó pár percében jelenik meg, egy igen kurta beszélgetés erejéig Jason Schwartzmannel. És még sorolhatnám.
Ennek a showelemnek azonban önreflexív, nem öncélú szerepe van. Wes Anderson ugyanis remekül él a meglepetés erejével, humorának lényegisége, mindig a váratlan dolgok felbukkanásában mutatkozik meg. A semmiből pár másodperce belépő, első osztályú hollywoodi sztárok is ezt a komikai elemet szolgáltatják, mert a szereplő lista (mely már önmagában olvasmányélménynek minősül) tényleg olyan hosszú, hogy az ember hajlamos elfelejteni, kik is fognak a filmben szerepelni és a néző jót derül ezeken a pár mondatos jeleneteken. Ami plusz izgalom a szereplőkkel kapcsolatban, hogy az Asteroid City főszereplője a rengeteg A-kategóriás színész között Jason Schwartzman, aki (sajnos méltatlanul) nem igazán számít ismertnek, mégis Anderson egyik kedvence, aki remekül hozza a kissé melankolikus, de jószívű figurát. Legfőbb partnere pedig, a korral egyre több oldalát megvillantani képes Scarlett Johansson.
Nem kedvelik egymást: Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) és Stanley Zak (Tom Hanks)
Ami miatt viszont mégis kissé csalódás az Asteroid City, a rendező egyfajta komfortzónában maradása, mely már A Francia Kiadásban is felfedezhető volt. Ugyanazokat a stíluselemeket vonultatja fel, mint A Grand Budapest Hotelben, melyek önismétlőek és lassan (főleg ha így folytatja) unalmasak lesznek. Igaz, van a mondás, hogy a jó rendező az, akinek filmje kapcsán a néző felfedezi a sajátos kézlenyomatot, de mégiscsak izgalmasabb ez a folytonos megújulás mellett. Gondolok itt például Martin Scorsesere, akinek 2013-as A Wall Street farkasát, három évre rá, a Némaság című filmje követte, melyeknek kora, karakterei, narratívája köszönőviszonyban sincsenek egymással, mégis hamisítatlan és zseniális Scorsese-alkotások.
Rendkívül érdekes jelenség a rendezővel kapcsolatban, az utóbbi hónapokban, YouTube-on elterjedt, mesterséges intelligencia által generált fake-trailerek, melyek egy-egy már meglévő franchise (Star Wars, Mátrix, Harry Potter, sőt most már a Szomszédok is) Wes Anderson stílusába burkolt újragondolása. Ez köszönhető a rendező rendkívül markáns vizuális stílusjegyeinek, melyek pont a szimmetrikusság és a statikusságnak köszönhetően, könnyedén megjeleníthetőek a mára már rendkívüli dolgokra képes mesterséges intelligencia segítségével. Pont ennek a kritikai továbbgondolása az Asteroid City sematikussága, mely a trailerekhez mérten (amitől még nyilván igen messze vagyunk), kicsit olyan a film is mintha a mesterséges intelligencia csinálta volna. A történet viszonylagos egyszerűsége, a stílus „leutánozása” és már kész is egy Wes Anderson-film.
Bryan Cranston a narrátor
Ezek után hatványozottan kíváncsi vagyok a rendező következő filmjére, hogy vajon képes lesz-e valamelyest elhagyni a jól bevált és mára közönségbaráttá (vissza)fejlődött formulákat, vagy pont ugyanilyen csomagolása lesz annak a bizonyos következőnek is. Még több makett, még több sztár, még kevesebb eredetiség. Kár lenne.
