A Francia Kiadás
Wes Anderson új filmje iskolapéldája annak, amikor a stílus a tartalom rovására megy; mindent felsorakoztat, mi szem-szájnak ingere, egy fontos összetevőt felejt ki: a nézőt.
Ha Paolo Sorrentino szinte fest a vászonra, alkotásai minden kockája felér egy-egy festménnyel, akkor Wes Anderson az olvasáshoz hasonló élményt nyújt, rendezése könyvszerű. Kevés rendező bír olyan markáns ujjlenyomattal, mint ő: egyedülálló nosztalgikus atmoszférájával, cizellált látványvilágával átszőtt mesevilága utánozhatatlan. A Francia Kiadás pedig ilyen téren a legkiemelkedőbb műve, amely még a Grand Budapest Hotel lenyűgöző dizájnjára is rálicitál. Bár ennél több méltatásra sajnos nem igazán érdemes a film.
A történet egy fiktív amerikai magazin francia kiadása a (szintén) képzeletbeli francia kisvárosban, Ennui-sur-Blasé-ban készül. Itt gyűlik össze a szerkesztőség, hogy a főszerkesztő (Bill Murray) halálát követően közvetlenül megszűnő lap utolsó számát összerakja.
A Francia Kiadás egy magazinszerűen kialakított antalógiafilm, amely ’végiglapozza’ a kiadvány egyes rovatait írói narrálásával (Owen Wilson, Tilda Swinton, Frances McDormand, Jeffrey Wright) kísérve. Van, aki kerékpáron járva a várost múltról és jövőről értekezik, de a művészet, a politikán és a gasztronómia témaköre kapja a legnagyobb hangsúlyt.
Bill Murray és Jeffrey Wright
A Francia Kiadás valóban olyan, mint egy képeskönyv: szemet gyönyörködtető, viszont a stílus ezúttal teljesen a tartalom rovására megy. Pedig Anderson valóban igyekszik a film adta eszközökkel átadni az olvasás okozta élményt retorikai ívei, gegjei és cseles utalások garmadájával, azonban a film nemhogy elidegenít, de a befogadhatóságra való törekvés szikrája sem fedezhető fel rajta. Az epizódok néhol zavarosak, a párbeszédek és az események sokszor követhetetlen tempóval pörögnek, Anderson pedig nem csak menet közben, de 2 glossza között sem hagy időt a nézőnek, így az sem elmélkedni, sem interpretálni nem képes. A főszerkesztő irodájában szerepel egy ’tilos sírni’ tábla, amiről kezdetben naivan azt hihetjük, hogy megelőlegezett kikacsintássá válik a meghatódott publikum felé, és habár a vásznon látatunk pár könnycseppet legördülni, A Francia Kiadás az érzelmek teljes hiánya miatt nem csak nem ríkat meg; szinte kiszárítja a szemünket.
Többségük egydimenziós biodíszlet marad
Habár a kollázsszerűen egymásba illeszkedő történeteknek két főhőse is van, a cikket író szerző és egy távolibb, karizmatikus központi szereplő, A Francia Kiadásnak nincs egy igazi, klasszikus főhőse sem. A rengeteg felsorakoztatott karakter közül egy sem igazi hús-vér, érző figura, idő hiányában többségük egydimenziós biodíszlet marad. A legkisebb epizódszerepekben is olyan színészeket láthatunk, mint Christoph Waltz vagy Edward Norton, azonban az Anderson-filmekből jól ismert modorosság itt emóciók hiányában semmilyen célt nem szolgál, csupán még távolabb lök. A direktor mintha mindent egy lapra tett volna fel a látvánnyal, és csak túl akarna lenni a tartalmon: a szereplők felé irányuló empátiát és érzelmességet teljesen nélkülözve darálja le a történetet, amit csupán a helyszínük, a francia kisváros köt össze.Még a fanyar humor sem segít a közönség szívébe férkőzni, pedig Anderson korábban sosem látott módon szitokszavakat és meztelenséget is alkalmaz (olyannyira, hogy játékidejét tekintve Léa Seydoux-t kevesebbet látjuk ruhában, mint anélkül). A Francia Kiadás csak a szemünkre hat: Anderson tárgyak és nosztalgia iránti rögeszméje tökéletesen visszaköszön az közegábrázolásban.
A kopottas, pasztellszínű, folyton égő cigarettavégektől hemzsegő, a végletekig részletes és grandiózus képi világ kompozíciói most is tűpontosan szimmetrikusak. Hiába véljük ebben a világban a ’60-as évek nagy lapjai és az igazi, nagy újságírás aranykora iránti tiszteletet felfedezni, markánsabban érződik belőle Anderson az éra tárgyai, ritmusa és világa utáni vágyódása. Az animáció, a grafika, a szójátékok és Alexandre Desplat pattogó, játékos partitúrájának koreográfiái A Francia Kiadás leginkább elismerésre méltó elemei.
Kompozíciói tűpontosak
Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywood c. alkotása a mintapéldája annak, hogy egy rendező úgy is írhat magához kompromisszumok nélkül szerelmes levelet, hogy közben a publikumáról sem feledkezik meg. Wes Anderson ezzel szemben látszólag nem képes betelni önmagával, teljesen kizárja nézőjét, nem keresi a kegyét, sőt, teljesen ellehetetlenít bármiféle azonosulást – nyakon önti töméntelen mennyiségű ingerrel, majd otthagyja anélkül, hogy adna vagy állítana bármit.
A Francia Kiadás tehát vizuális élményként első osztályú, azonban semmilyen hatást nem gyakorol a nézőre, csupán elfárasztja. Nehéz kritikát megfogalmazni Wes Anderson új alkotásával szemben, mivel láthatóan tiszta szívvel igyekezett tisztelegni a sajtó aranykora előtt, ugyanakkor bájosan infantilis stílusából ezúttal egy – talán a legfontosabb – összetevőt kifelejtett: a nézőt. Megkockáztatom, hogy amennyiben szívet is adott volna A Francia Kiadásnak, most a legjobb alkotásáról értekezhetnénk.
