Ilyen volt a Művészetek Völgye első hétvégéje
Július 21-én, péntek délután kezdetét vette a kapolcsi központú Művészetek Völgye, sorban a 32. A fesztivál falvait ellepő emberáradat és az intim zenei találkozások biztosítottak róla: a Völgynek mélysége és magassága változatlan, a programok töretlenül népszerűek.
Legendák és a helyi időszámítás
A 32. Művészetek Völgyének megnyitója idén édeskeserű volt: két olyan emberről is szó esett, akik már nem lehetnek itt velünk, ám életük és munkájuk gazdagította a kulturális fesztivált. Oszkó-Jakab Natália, a fesztivál igazgatója nyitóbeszédében megemlékezett az idén májusban elhunyt Pallagi Anikóról, aki a Művészetek Völgyének egyik alapítója és programigazgatója, vagyis mondhatjuk, hogy annak örökmozgó motorja volt. A kultúraszervező nélkül a fesztivál egészen másképpen nézne ki manapság – biztos, hogy sokkal szegényebben.
De nemcsak a fesztivál lehet hálás Pallagi Anikónak, hanem a helyi közösség is. Ahogyan a fesztiváligazgató fogalmazott, Pallagi újratanította a helyieket arra az elfelejtett tudásra, hogy miképpen kell idegenekkel kommunikálni, velük barátságokat kötni, a kapcsolatokat fenntartani és ezáltal magukat a községeket is gazdagítani minden lehetséges értelemben.
Elment a magyar rockzene legendás gitárosa, Póka Egon is, ám “életének ünneplése” Kapolcson csak most kezdődött, hiszen a róla is nevezetes programhelyszín, a Kőbánya Udvar nevet változtatott és mostantól a zenészét viseli. Mindezt Szakadáti-Póka Vanessza, a zenész lánya, a völgy udvargazdája jelenthette be. Kétségkívül szép, ahogyan a zenész földi elmúlásában is beépül a völgy legendáriumába és az is, hogy még aznap este tanítványai és egykori társai zenélhettek szeretett színpadán.
A megnyitó művészeti részét Gryllus Dániel és Lackfi János abszolválta zenével és verssel. Utóbbi művész egy Shakespeare-rel kapcsolatos képpel is élt, miszerint a drámaíró egyik nagy erénye az élet tömörítésének képessége egy pár órás színdarabba, így ő egyben tömörítőművész is. Mi folytathatjuk ezt az analógiát és kissé hízelegve azt mondhatjuk, hogy a Művészetek Völgyének tíz napja pedig a magyar kultúra tömörítése. Művészeti kincseink nagy számából adódóan szerencsére a teljesség igénye nélkül, ám mégis a lehető legszélesebb értelemben véve végzi ezt a missziót.
Szokás szerint bemutatkoztak az új udvarok és azok gazdái is, ám ami a tapasztalt völgylátogató fülét is megüthette az a helyi (kapolcsi, taliándörögdi és vigántpetendi) polgármesterek protokollbeszédei között hangzott el. Győriványi Dániel, Vigántpetend polgármestere azt mondta, hogy a környéknek sajátos időszámítása van: a fesztivál előtt és a fesztivál után. Ami a fesztivál előtt történik, az fontos, sőt sürgős, ami utána, az picit még várhat. A humoros példa azt kívánta megmutatni, hogy mindenki, aki a Völgy technikai megoldásaiért felel (a közútkezelőtől kedve a tűzoltókon át a helyi hatóságokig) büszke a fesztiválra és a vidéken “mindenki, aki él és mozog” a lehető legjobb, legsimább arcát kívánja megmutatni a látogatóknak. Újabb szemléletes példája ez annak, hogy Pallagi Anikó tanítása gyökeret vert és gyümölcsöt eresztett.
A fesztivál első hétvégéjén csak a szemünkre hagyatkozva is mondhatjuk azt, hogy a látogatók már nagy számukkal is bizonyítják, hogy nem volt hiába a fesztivál előtt végzett munka. A vásárutcák állandóan tömve voltak, rengeteg család és még több tizenéves vagy kora húszas fiatal csüngött szinte a fákról is egy-egy helyszínen. Úgy tűnik, hogy most a Völgy értük és nekik van.
Szabad asszociációk
Aki a tömeg elől menekülni akar, annak is van választása: kevésbé látogatott helyszínek vagy csak egyszerűen eldugodtabb sarkok is szép számmal akadnak mindhárom faluban. Ám még jobb és még kézenfekvőbb lehetőség magunkba burkolózni, olyan űrbe, amely gazdag, ám felfedezéséhez nem szondák vagy drónok, hanem hangok kellenek.
Ilyenekkel lehet találkozni például a Harcsa Veronika Udvarban, amely a falu nyugati, Monostorapátihoz közelebbi végéhez, a Malompartra költözött. Még 21-én, pénteken a Coltrane Legacy jazz szextett lépett fel itt, akik egy pszichedelikus, egyetlen hangot sem tévesztő orkánt szabadítottak ránk.
A hat fiatalember űrutazása ugyan billentyűk, dobok, bőgők és szaxofonok útján valósult meg, de legalább (vagy éppen ezért) olyan csontig hatolóan pezsgő volt, mint egy Holdrakéta-indítás. Azzal a fontos különbséggel, hogy ők ennél is messzebbre vitték a gondolatot és olyan tereket nyitottak meg, amelyek nem léteznek, amikor éppen nem zenélnek. Mélyek és magasak, láthatatlan, ám határozottan fogható energiákkal áramlóak. Orbán György bőgős csapata nemcsak azért lesz új kedvenc, mert szakavatott és jókedvű zenészek, hanem mert kiváló zeneszerzők is, akik láthatóan szeretik-tisztelik közönségüket, s az viszont őket.
23-án, vasárnap délután ugyanezen a színpadon debütált Karosi Júlia énekesnő és Lukács Miklós cimbalomművész duója is. Alázatuk egymás, a közönség és a zene iránt megható volt, a hangszer és az énekesnő hangjának harmóniái pedig gazdagon áradtak saját szerzeményeikben és magyar népdalok feldolgozásaiban is. Duójukhoz az utolsó dal erejéig Harcsa Veronika is csatlakozott, nem várt, ám szívesen hallott meglepetéssel örvendeztetve meg azokat a szerencséseket, akik éppen jelen voltak.
A kronológiai sorrendet feláldozva röviden meg kell emlékezni a szombati napról és a Kaláka Udvarban újra előadott Akarsz-e Játszani? című esti Kosztolányi-műsorról is. Minden bizonnyal a költő legavatottabb interpretátorai jelenleg Máté Gábor és a Kaláka együttes. Közös műsoruk számos más erénye mellett kell kiemelni azt, hogy Kosztolányi Dezső életművét és a személyében képviselt jelenséget annak teljességében képesek megmutatni. Az elmés publicisztika, a játékos és szomorú versek, a sodró próza bizonyítja, hogy a magyar irodalmi panteon egyik legszínesebb és legsokoldalúbb alakja volt a költő. Milyen kár, hogy nem lehet minden irodalomórán jelen ez a produkció, hogy új olvasókat nyerjen Esti Kornélnak!
Az előadás vége felé Gryllus Vilmos elénekelte a Hajnali részegséget: hiába messze innen a Logodi utca, kinyílt egy ablak rá, amelyet aznap este már be sem lehetett csukni. Ez szintén űrutazás volt saját magunkhoz: onnan is lehetséges tudni, hogy különösen értékes előadást hallgatunk, hogy többé már nem is teljesen arra figyelünk, hanem olyan mélyen merülünk önmagunkba, amely a művészek által adott kulcsok nélkül nem lenne lehetséges.
Kihívások és hűsítők
A csodák mellett helye van némi építő kritikának is. Az áremelkedés ételek és italok tekintetében eltagadhatatlan és sokszor kedvet szegő, így egyszersmind felértékelődnek az alternatív források, a boltok és a kocsmák, ahol még megfizethetőbben lehet beszerezni a fröccsöt, a frissítőt vagy az élelmiszereket. Sajnos kétség sem fér hozzá, hogy a mindennapos völgybeli étkezést egyre kevesebbek engedhetik meg maguknak. Persze így is lehet kifogni jó ajánlatokat, például a Napfény étterem menzáját, ahol ha nem is olcsón, ám minőségi, minden mentes és laktató fogásokat kínálnak.
Másik visszatérő észrevétel a mobilvécék általános állapota, amellyel azonban keveset lehet kezdeni. Értjük, hogy kétszer ennyi esetén sem lenne sokkal higénikusabb egy-egy mellékhelyiség, ám a kézmosóhelyek vagy fertőtlenítő állomások számát jó lenne szignifikánsan növelni, ez komfortérzetet nyújtana és emelné a szolgáltatás szintjét. Párszáz forintért azonban ebben is létezik alternatíva tisztán tartott és kiépített mosdók képében, csak meg kell őket találni.
Hiába harminckettedik Völgy és hiába jön ide akár fél évtizede vagy régebb óta egy-egy vendég, folyton nyílnak ki új ajtók. Ilyen volt számunkra a Temető közben, a kisbolt és a MűvészVölgy Kúria után pár méterre található pince is, amelynek kétszárnyú ajtaja éppen nyitva volt, amikor arra jártunk az egyik meleg nyári délutánon.
A pincéből hamarosan előbukkant egy szakállas férfiarc és élénk szempár. Az úriember akihez ezek tartoztak azonnal beintivált és vízzel kínált bennünket, mi pedig hálásan fogadtuk ezt, hiszen bent és lent kellemes hűvös volt. Nem véletlenül, hiszen vendéglátóinktól, a helyi evangélikus gyülekezet tagjaitól megtudtuk, hogy jégpincének épült a legalább húsz négyzetméteres helyiség. Sajnos a biblikus festményekkel díszített pince nem része a hivatalos programsorozatnak és helyszíneknek (régebben az volt és vetítéseket tartottak benne), ám aurája nagyon megkapó volt. Mint holmi Balaton-felvidéki őskeresztény kripta, amelyet önszorgalomból tartanak nyitva annak gazdái, hogy a belépőket pár jó szóval és vízzel kínálják.
Ez a teljesen önkéntes, még a programban sem szereplő, azzal semmilyen kapcsolatban nem álló természetesen megjelenő kedvesség ugyanúgy a Művészetek Völgyének része mint a sokezer embert megmozgató nagyszínpados koncertek fent a domb tetején. Mélység és magasság, ott van a Völgyben.
