Véget ért a 29. Művészetek Völgye
Van az évnek egy szaka és ennek az időszaknak három faluja, ahol még a legkérgesebb szívű tollforgatók is elszédülnek, miközben vasmarokkal próbálnak kapaszkodni előzetes képeikhez és vélt kívülállásukhoz. Más tudósítók pedig eldobnak mindent, és felfekszenek a pátosz hullámaira – a Művészetek Völgye átkarolhatatlan, de hálás óriás mind az újságíróknak, mind az egyszeri völgylakóknak.
Boban Marković és Palya Bea
A méltán híres magyar fesztiválvilág úttörő és iskolateremtő rendezvénye újabb tíz napra birtokba vette a Balaton-felvidéki Kapolcsot és a környező falvakat. Július 19. és 28. között nagyjából 35 helyszínen 1500 program várta a Völgybe látogatókat: már ezek a számok is jól érzékeltetik, hogy mennyire reménytelen feladat összefoglalót írni a fesztiválról, sőt, azt is, hogy mennyire reménytelen vállalkozás fesztiválozóként szellemi és érzelmi túltelítődés nélkül végigélni. Ugyanakkor ezek a változók kiváló lehetőséget teremtenek arra, hogy egy líraibb kalauz érzeteket és metszeteket helyezzen az olvasó elé.
Láztól részeg völgylakók
Mivel 35 helyszínen és három faluban van a tényleges fesztivál – nem beszélve a kirakodóvásárról és az egyéb együttműködő helyszínekről vagy közösségi terekről – nagyon gyorsan le kell vetkőzni azt a fesztiváltaktikát, amely az egy helyszínes nagy rendezvényekre alkalmazható. A Völgy inkább egy kaland- és szerepjátékra hasonlít, ahol a résztvevők döntenek a történetek alakulásáról: a mohagyűjtögetők éppúgy elégedettek lehetnek, mint a programfüzettel a kezükben egyik helyről a másikra stopperrel igyekvők. Működik az ezer másik mellett egy gyakoribb, harmadik út is, amely sodródik és elvegyül a fesztiválban, melyen járva a képzőművészetektől kezdve a színházon és filmen át a zenéig bármi jöhet szembe, sőt, ezeknél jóval több is: néphagyomány, kerekasztal a jövőről, gasztroélmény és a többi még sokáig, pillanatok alatt riasztóan hosszúvá nő a felsorolás. A sok lehetséges út és az ezeket támogató nagyon rugalmas jegyrendszer (melyet nem lehet elégszer kiemelni) egyedülállóan bonyolulttá és gazdaggá teszi ezt a szellemi bányát.
Fotók: Szabados Petra
Ezek miatt könnyen elkaphatja a fesztiválozót egy kellemes láz, amely az általánosan jellemző be- és elfogadó közegből és a szédítő lehetőségekből áll össze nem betegséggé, de keserédes tünetegyüttessé mindenképpen; nagyon nehéz visszatérni a hétköznapokba a zárás után, rajta marad az emberen az izgalom, hogy ma merre és kikkel száguld a következő napba. És persze marad emlékbe a poros, szakadt tornacipő az ezerszer megjárt utak sebhelyeivel.
Ezt az imént kifejtett elfogadó és névazonos lelkületet a fesztivál megnyitója is jól példázta a Cirque du Tókertben 18-án: csak a happeningbe hajló színházi darab fináléja után állhatott színpadra a fesztiváligazgató Oszkó-Jakab Natália és a három falu polgármesterei. A falvak vezetői és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park újra hitet tettek a Völgy létezése mellett, majd többek között szó esett egy másik, hamarosan bekövetkező örömteli eseményről is. Mike Friderika Veszprém városának képviseletében arról beszélt, hogy a 2023-ra Európa Kulturális Fővárosa címet nyert megyeszékhely nemcsak a fesztivállal kíván együttműködni, hanem azt példának is tekinti: hosszú távú fellendülést szeretne nyújtani a régiónak, ahogyan a Völgy tette Kapolccsal, Vigántpetenddel és Taliándörögddel.
A 2019-es év egyik megkerülhetetlen célkitűzését a megnyitón is hangsúlyozták a szervezők: számos összehangolt eszközzel – többek között repoharakkal és lebomló tányérokkal – drasztikusan csökkenteni kívánják a fesztivál ökológiai lábnyomát.
Por a cipőn
De végül mitől is szakad ki egy tornacipő? A lehetséges út egyik első állomása az Éjszakai csodái (07. 20.) nevet viselő drámafoglalkozás, amin Nyáry Pál és Nagy Zsombor drámainstruktor szakos hallgatók kalauzolták át a résztvevőket. A Weöres Sándor-versből előjátszott foglalkozás semmiképpen sem előadás a szó klasszikus értelmében. Inkább egy baráti hátba taszításhoz hasonlatos: lazítsd meg a nehezen hajló térded és hátad, köszörüld meg a torkod, lélegezz, vetkőzd le lelked vastag bundáit. Ez a foglalkozás körben álló embereket jelent, akiket hagyományos és a versből szült drámafoglalkozásokkal egyre lazábbá oldanak a színházi növendékek, hogy végül egy véletlen- és halmazszerű képződmény, egy emberi és ökumenikus massza születhessen: performance. „Legyen a versben zenés elem és minél több érzékszervre hasson: illatok, színek, hangok, tapintás, hogy a résztvevők az erős képi világgal együtt meg tudják jeleníteni ezt a világot” – tárták fel a költemény kiválasztásának szempontjait az instruktorok.
Völgylakók
Szintén ismeretlen mélységű, de egészen más intenzitású energiákat mozgatott meg Boban Marković és zenekara. A szerb-cigány rezesbanda ritkán tapasztalt erővel és a színpad elemi élvezetével ajándékozott egyetlen csokorba szedve balkáni és mediterrán hangulatot: a szereplés, az erő, az egészség és a zene párját ritkító élvezete áradt az egész produkcióból, amely a ráadásokkal együtt az eredetileg tervezett játékidő csaknem duplájára nyúlt; a koncerten Palya Bea is közreműködött.
Egészen más kikapcsolódást nyújt a Nemzeti Filmarchívum kitelepülése, amely esténként a kapolcsi kisbolt falára vetít múlt századi reklámokat, rajzfilmeket, propaganda- és filmhíradókat 16 mm-es vetítőgépről. Van valami esetlen, mégis bájos és romantikus érzete annak, ahogyan az ember elheverve a fűben és egy olyan, mára történelemmé vált korszak képi lenyomatait nézi, amelyek az időszak fájdalmai ellenére kedvessé szelídültek; a közönségkedvenc természetesen a Kukori és Kotkoda című 1970-es rajzfilm volt, a vetítés elsősorban gyerekeknek szólt.
Földes László Hobo
A Völgyben a kezdetek óta közreműködik Földes László Hobo is, akinek koncertjét és József Attila-műsorát is sikerült megtekintenünk. Mindkét előadás megvillantja az érme két oldalát: míg Hobo megkérdőjelezhetetlen és kiérdemelt tekintély abban értelemben, hogy a világ egyik legérzékenyebb és legpontosabb József Attila interpretátora – nem mellesleg zenei és színházi polihisztor –, ugyanúgy zokszó nélkül tűri el közönsége azokat az elidegenítő elemeket, amelyek a művész énjéből fakadnak. Ezen elemek alatt elsősorban a hiperérzékenységig fokozódott reakciókat kell érteni a külvilág kivédhetetlen zavaró tényezőire: a völgybéli Hobo, amit szigorával nyer a réven, azt rendre elveszti a vámon; másrészről a beletemetkezés és az alapanyaggal való teljes egyesülés olyan szféráit nyújtja át még morgó oroszlánként is, amely tudás birtokában kevesen vannak és félő, hogy majd vele együtt tűnik el a világból ez az alázat és értés az általa tisztelt alkotók felé.
A Völgyben az utóbbi években felvonul a magyar alternatív és könnyűzenei élet színe-java: ez kiváló alkalom rá, hogy zenerajongóként felmérjük ezeknek a bandáknak a nyári kondícióját. Míg a magyar alterzene úttörői nemegyszer fáradtan és a jól bejáratott reflexeknek engedelmeskedve álltak színpadra – lásd Quimby, ahol a völgyes fellépésükön még a valódi frontember kiléte sem tűnt egyértelműnek –, addig az olyan, szélesebb rétegek által még nem ismert bandák, mint a Ricsárdgír vagy a Csaknekedkislány az általuk képviselt újhullám és szemtelenség jegyében már-már ön- és közveszélyes hangulatba kavarták közönségünket – utóbbi zenekar fellépését még az időszakos áramszünet sem tudta kettétörni, inkább vadromantikát csempészett bele.
Árnyalni is lehet
Az idill kétségkívül adott, de úgy igazságos, hogy árnyaljuk a képet: vannak olyan problémák, amelyek mind a tíz napon elkísérik a látogatót. Az egyik legfontosabb kérdés a folyamatosan emelkedő árak mellett az étel és ital problémája: a mindenhol kapható kézműves sör egy jellegtelen középút, az ételek pedig túlárazottak és a nagy meleghez kevésszer alkalmazkodók: gasztrokaland a karcagi birkapaprikás vagy a kakastöke-pörkölt, de harminc fok mellett mindkettőnek megvan a böjtje, különösen akkor, ha az alternatívát legtöbbször a kenyérlángos és annak lepénynek becézett klónjai jelentik. A Kék Abrosz-rendszer ezekre a gondokra ugyan részleges megoldást jelent, a minőség azonban ezeken a helyeken egészen széles skálán mozog. A másik feloldhatatlannak tűnő és a fentivel nyilvánvalóan összefüggő probléma a mellékhelyiségek kérdése. A mobil vécék hada sem képes higiénikusan és ízlésesen ellátni a fesztiválozók tömegeit, nem egyszer bizarr és kellemetlen helyzetekbe lehet csöppenni.
Ami belefér
Mindezen szépségfoltok mellett láthatóan sikerrel mutatkozott be az újrapohár és a koncentrált szelektív hulladékgyűjtés, valamint a környezetvédelemmel kapcsolatos workshopok és foglalkozások – vastaps az ötletért és a szándékért –, illetve megmaradtak a többi, nélkülözhetetlen attribútumok is: a rengeteg kisgyerek és kutya, a szerencsés emberi találkozások megszakíthatatlan sorozata, a bizalom olyan foka, amely egyetlen más fesztiválra nem jellemző. Ebbe a sorba illeszthető be a közösségi terek változatossága, amely a különböző, saját programmal nem rendelkező udvarokból és kocsmákból szerveződik hálóvá, kiegészülve olyan csomópontokkal, mint a kisbolt melletti sakktábla vagy a Malomsziget hídjai. Nem egy embernek ezek lennének az elsők, amiket a fesztiválról elmesélne. És a számok is az óriás erejét mutatják: kétszázezren látogattak el a Völgybe, nyolcvanezren jegyet is váltottak a programokra.
A Kaláka a Vögyben
„1989-et írtunk. Csokonai Karnyónéját állítottuk színpadra első programként a Nemzeti Színház segítségével. Nem tudták a faluban, hogy ez mi lesz, én sem tudtam egyébként” – idézte fel kérésünkre Márta István zeneszerző, a fesztivál alapítója az első Művészetek Völgyét, amelynek a célja még a falu épített és természeti értékeinek megmentése volt. „Egyszeri alkalomnak szántuk, önmagunknak és Kapolcsnak. Öt-hatszáz főnyi közönségünk volt, főleg a falusiak rokonai és pesti értelmiségiek. Egyetlen média volt, a Magyar Televízió. Aztán felkapták a tudósítók. Ilyet még soha nem csinált senki. 150 kilométerre a fővárostól egy ismeretlen faluban koncert, előadás és kiállítás települ. Nem terveztük folytatni, de ősszel megkérdezte egy kapolcsi néni tőlem, hogy mikor lesz olyan szép koncert a templomban, mint volt…”
