SHO Restaurant Bar&Café Huszár Krisztiánnal
Huszár Krisztián húzónév. Ha valamelyik étteremnél feltűnik a neve, felkapják a fejüket a gasztronómia iránt komolyabban érdeklődők, meg a szakma is. Most éppen az újonnan nyílt SHO Restaurant Bar&Café-ba vonzza, az étterem teljes csapatával együtt, a vendégeket.
Engem is azon nyomban izgatni kezdett mit talált ki megint. Azt ugyanis nála nemigen lehet előre sejteni. A Mákban, ami vele indult, erőteljes volt a spanyol beütés, de persze ezt is „megtekerte”, és akár naponta változtatta az étlapot, hogy kellően kiszámíthatatlan legyen minden. Bízzunk csak meg benne nyugodtan, hogy jót fog adni, bármerre is indázik az erőteljes fantáziája. A Dunára meglehetősen szép kilátást nyújtó Zona aztán fine dining volt, akár a világ végéről is hozatott minőségi nyersanyagokat, nem feltétlen olcsón, de valóságos műalkotások kerültek a tányérra, festői látvánnyal, összetetten pazar ízvilággal. A Konyhában megcsinálta ennek sok tekintetben az ellenkezőjét, a Madách téren egyetemisták álltak sorba, mert meglepően olcsón kínált egyszerű, de fölöttébb ízletes ételeket. Előre megszabta magának, hogy 2500 forint fölött csak a legvégső esetben ad bármit is.
Most a frissen nyílt SHO Restaurant Bar&Café-nál tűnt fel a neve. Már előre hirdették, hogy ott lesz, leginkább a képével és az alakuló étterem fotóival. Nem tévésztár, pedig nem csak jól főz, hanem nagy fazon is. Sokkal előre nála nem biztos, hogy lehet tudni, mi is lesz a kínálat. Koltai Gábor, az étterem üzemeltetője, akivel már a Mákban is együtt dolgoztak, a megnyitón elmondta, hogy két héttel korábban még leginkább magyaros konyháról volt szó. Aztán lett valami nehezen meghatározható, de finom, mondjuk tán fúziós konyha, az biztos, hogy keleti beütéssel.
Ez legmarkánsabban nála a Beszálló Food Barban jelentkezett. Az ottani vietnámi gulyás, amibe a magyar klasszikus elemei is megtalálhatók, annyira jól sikerült, hogy a Frankel Leó úton változatlanul működő kis éttermének Vietnámigulyás, így egybe írva, lett a neve. Izgalmas a szakmai útja, hiszen a ZuZu-ban a magyar klasszikusokhoz tért vissza, a sajnos rövid életű Fámában, megint a fine diningnek hódolt. Ott volt hasonlóan nagy látványkonyha, mint az SHO-ban. A megnyitón szórakoztunk is azzal, hogy egy vonalban sokan elé álltunk, és játékosan, de azért provokatívan, úgy bámultuk hosszabb ideg a tevékenykedő szakácsokat, mintha színházban lennénk. Jó egyébként nézni a gondosan szervezett sürgés-forgást, a szép összmunkát, ami persze a hétköznapokban átcsaphat idegességbe, kapkodásba, de azért rendszerint komoly csapatmunka mire a felszolgáló kiviheti a vendégeknek az ételt.
Az SHO elnevezés játék azzal, hogy kiejtve ugyanúgy mondjuk, mint a show-t, itt ugyanis nem csupán enni akarnak adni, hanem élményt is szeretnek nyújtani. A cég üzemelteti, szintén ezen a néven, a szomszédban lévő standot a Kopaszi-gáton, ahol nyáron már működtetett egy büfékocsit. Ennek kínálata, különös tekintettel a mindenféle „huncutsággal” megpakolt, pirospozsgás lángosra, már jókora sikert aratott a Gourmet Fesztiválon is. Az étterem egy légtérben van a bárral és a kávéházzal, így szabad az átjárás közöttük, de a dizájn jól láthatóan mégis elválasztja őket. Huszár úgynevezett executive séf. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ő az éceszgéber, ő találja ki a legtöbb fogást, de nincs feltétlen nap mint nap ott, leszámítva a mostani kezdeti időszakot, míg teljesen összerázódik a csapat. Mindent karöltve csinál Soóky Gábor séffel, így az ízvilág az ő koprodukciójuk, de természetesen valamennyi szakács hozzáteszi a magáét.
A meleg, világosbarna színek dominálnak a helyiségben, ami kényelmesen otthonos. Ha valaki nagyon hétköznapiasan, például farmerban, ingben jön, az ugyanúgy passzol ide, mint az öltöny. Számos errefelé az irodaépület, ezekből leginkább az ebédelni érkezők kerülnek ki, vacsorázni pedig sokan jönnek már Pestről is, köztük jó néhányan olyanok, akik Krisztián törzsvendégeinek számítanak, bárhol is bukkan föl.
Tahitótfalusi pisztránggal kezdünk, mennyien puha, az a szinte szájban elomlós, zamatos húsú fajta. Torma és savanyított zöldségek dukálnak hozzá. Csak hazai halakat készítenek, rácáfolva arra a tévhitre, hogy túl drágák, és nem elég finomak. A sertéslábat általában rántani szokták, itt mangalicából, natúr sütik, így leginkább a velőhöz hasonló benyomást kelt. A sokféleképpen variálható jellegzetes francia mártás, a vinaigrette ezúttal gránátalmás-céklás, enyhe édeskésségével remekül passzol hozzá. A kacsa consommé pompázatosan aranysárga, összesűrűsödik benne a kacsahús esszenciája. Üvegtészta lubickol bele. Nem kívánunk mindig különlegeset, ha valaki egy sima sült csirkecomb filére vágyik, azt is megkaphatja, na jó, azért a tört krumpli hozzá lila burgonyából készül. A nyúl valaha sokat szerepelt magyar étlapokon –, hogy a vadnyúl szinte teljes eltűnéséről már ne is beszéljek –, de jelentősen megcsappant belőle az éttermi kínálat, valószínűleg az iránta való meglehetősen hullámzó kereslet miatt. Finom pedig, egészséges, és egyáltalán nem méregdrága, ezért akár missziót is jelenthet visszahozni a köztudatba. Egy másfajta, barna vajas, passionfruitos vinaigrette teszi még ízletesebbé, a körete sushi rizs, és mint az ételek jelentős részéhez, ehhez is adnak friss zöldséget. Aki általában magabiztos szaktudással és kellő közvetlenséggel kihozza nekünk a különböző fogásokat, az Kovács Kornél üzletvezető helyettes.
A lila batátából, azaz édesburgonyából csinált nudli valószínűleg semmilyen desszertszépségversenyen nem kerülne dobogóra, viszont meglepően jó, karakteres az íze, földimogyoró és kókuszkefirhab fokozza a hatást. A körtéből, kecskesajtból, fűszeres karamell pekándióból álló nyalánkság sem tartozik éppen a szokványos édességek közé.
Az SHO innovatív, feltörekvő étterem, ami még keresi a pontos helyét, még alakulóban van a vendégköre, de akik csinálják, biztosítékot jelentenek arra, hogy figyelemreméltó lesz a továbbiakban is.
