Fricska 2.0
Vizsgálgatom a Fricskát, ami csak tetszhalott volt. Amikor lemegyek a meghitt pincehelyiségbe, mint rég nem látott kedves barátot végigmérem, hogy mi változott rajta. Az ország egyik legjobb étterme volt, a pandémia miatt bezárt, már-már halottnak tűnt, de szerencsére csak tetszhalott volt.
Megnyílt a nyár közepén, ami többünk szívét megdobogtatta, bár nem volt nagy csinnadratta, reklámkampány, de azért a régi hívek értesültek róla, terjed az ilyesmi szájról szájra, sőt ebben az esetben úgy terjed a leginkább. Azt mondják, a jó bornak nem kell cégér, amivel sokszor nem értek egyet, de a Fricskának tényleg nem nagyon kell. Az utcán simán el lehet mellette menni, nincs kint jókora, figyelemfelhívó cégér, bár azért az ajtóra kiírták, hogy megnyitottak, és az is kiviláglik, hogy már Fricska 2.0 a nevük, ami finoman jelzi, hogy bár azt folytatják, amit eddig, de azért nem egészen, változott több minden.
Az első nyitáskor, a múlt évtized közepe táján, a Fricska név arra utalt, hogy meg akarják fricskázni a magyar vendéglátást. Szurkapiszkának szánták, hogy ők aztán megmutatják, lehet egy kicsit máshogyan csinálni a vendéglátást, mint ahogyan azt általában mifelénk teszik. Lehet tisztességesen, főleg hazai alapanyagokra építve, ár-érték arányban a szokásosnál tán valamivel olcsóbban, figyelmesen, közvetlen, családias hangulatban kiszolgálni a vendégeket. A kezdeti nekibuzdulás nem tűnt túlzott önbizalomnak, hiú ábrándnak. A szakmai és a közönségsiker szerencsésen összeolvadt. Az A Gault&Millau 2016-ban Az év legjobb kisvendéglőjének választotta a Fricskát, és a Dinning Guide rangsorában is elkelő helyen szerepelt, ráadásul még Az év ifjú séftehetsége díj is dukált nekik. Mindez telt házakkal is párosult.
Rögtön, ahogy lemegyünk a lépcsőn, az étterem „szívével”, a látványkonyhával találjuk szemben magunkat. Akár be is lehet köszönni, integetni, így ami az egyik fő cél, hamar személyessé válik a vendégek és az értük dolgozók viszonya. Megmaradt az otthonosság. A külcsín lényegében nem változott. Az előtérben lévő kényelmes fotelokban, a bárpult közelében, lehet poharazgatni, diskurálni. A legmeghatározóbb látványelem a fölöttébb mutatós és kívánatos, jókora borfal, telis-tele finomabbnál finomabb magyar nedűkkel, mert itt ezeket preferálják. De van könyvespolc is, ha valakinek, hosszabb időt eltöltve, netán olvasgatni támad kedve. Ez nem kirakathely, mint a Liszt Ferenc tér vagy a Gozsdu udvar, nincsenek esetleg többségben azok, akik mutogatni akarják, hogy hű, de milyen trendi helyen ücsörögnek, egyáltalán nem is lehet belátni kintről, a külvilág kizárva. Itt a finom ételek, borok, a meghittség, és a jóízű társalgás a fő szempontok.
Két fekete táblára, hagyományos fehér krétával írva, látható az ételválaszték. Az egyiken az előételek, levesek, főétkek, desszertek, a másikon külön a steak-ok, amelyekből itt mindig bő volt a kínálat, nem véletlen, hogy közvetlenül az újranyitás után már akadt olyan telefonáló, aki utánuk érdeklődött, hogy most is vannak-e, mert ezen a téren szép emlékei voltak innen.
A régi csapatból Giczi Andor maradt, ő a séf, és viszi tovább az alapvetően magyaros alapú, de azért francia beütésekkel is rendelkező, elsőrangú bisztrókonyhát. Ebben hathatós segítségére van Koppány Levente, executive séf, vagy ahogy mind gyakrabban nevezik, chef patron, aki amúgy az első magyar Michelin csillagos étterem, a Costes séfje, de itt is segít az ételek megálmodásában, meg persze főz is. Rácz Krisztián a konyhafőnök, és Tamás Tibor az étteremvezető, ő kiváló sommelier, aki élvezetesen beszél a különböző nedűkről, és, ha úgy adódik, fel is szolgál. A pincérek harsogóan fiatalok, többen is kiszolgálnak bennünket, de ebből nem lesz káosz, kedvesen teszik a dolgukat. Még nem kialakult személyiségek, mint a többiek, de a sok tekintetben meggyengült magyar vendéglátás erősségei lehetnek.
Máj szinte mindig szerepelt itt az étlapon, most előételként lágyan krémes kacsamáj mousse-t kóstolunk, amit gusztusosan körbe adjusztálnak sárgabarackkal, és finom, omlós briós dukál hozzá. A garnélát ropogósra készítik, wasabival meg mutatós citrusokkal adják meg a „bukéját”. A marha gulyásleves, nem olyan híg, mint amilyen több helyen a belvárosban az „elturistásított” változat, de nem is olyan sűrűségű egy tál étel, mint amiben megáll a kanál. Nem túl zsíros, de azért csöppet sem diétás, tartalmas, jól fűszerezett fogás. Az erdei gombás rizottó szintén meglehetősen jó állagú, kicsit sem ragadós a rizs, és nem csupán ez elegyedik gombával, hanem az étel tetejét is jól megpakolják különböző natúr sült gombákkal, és lestyánnal, rukkolával fokozzák az ízkavalkádot. A vajpuha, szépen pirosló belsejű rosé kacsamellhez shitake gomba, pakchoi, tárkony, meg kis cékla is társul, az ízkavalkád mellé színkavalkádot is alkotva.
A forró lávaként folyó csoki szuflé is régóta „őshonos” itt. Ananász és passio sorbet teszi még teljesebbé. Molnár János változatosan finom enyhén sós őrségi sajtjaihoz az édes mézzselé és diókrém jól passzol.
Semmi nincs túlbonyolítva, túlcsicsázva, a hagyományos ízek egészségesebb változatban, gusztusos tálalásban, lakályos környezetben köszönnek vissza. Van viszonylag gyorsan fogyasztható ebéd menü is, de a vacsora ráérősebb, nem cél, hogy ugyanahhoz az asztalhoz egy este újabb és újabb vendégeket ültessenek, „meghajtva” az üzletmenetet. Az a cél, hogy kiszakadva a hétköznapokból, jól érezzük magunkat egymással, és közben élvezzük a gasztronómia művészetét.
A Fricska 2.0 abszolút megadja ehhez a lehetőséget.
