A túlélő árnyéka

|

Az El Kazovszkij-élet/mű – Magyar Nemzeti Galéria (1. rész)

Ahogy belépsz, foglyul ejt, magába szív a tizenkilenc terem, a hangulat – és a képek fantasztikus sugárzása. Hét éve halott és most itt – él.

Formailag két részből álló kompozíció. A bal oldal előterében hegyek, a középsőn egy oldalról ábrázolt, négylábú állat ül. A háttérben hegyek. A jobb oldalon többszintes, kék-fekete épület, amelynek tetején balerinaszoknyás, sz

Kis angyalok kara. Purgatórium XXII

A kiállítás

Soha ekkora térben, ilyen szellemidézésben – legalább négyszáz műtárgy látható – nem lehetett része. Ahogy belépsz, foglyul ejt, magába szív a tizenkilenc terem, a hangulat – és a képek fantasztikus sugárzása. Hét éve halott, és most itt – él. Egy videón magyarázza a képét, pár szobával arrébb az a dzseki, amiben ott magyaráz, itt lóg a fogason, az a kitűző, amit ott visel, itt van a kabáton, az a bőr karkötő, amit hord, itt majdnem megfogható. El Kazovszkij itt van, tárlatot vezet, befogadja a nézőt, miközben láthatatlan. De élményedben jelen van: ez ennek a kiállításnak legnagyobb vívmánya – csodája.

Személyesen

Mikor először léptem képei körébe, valami fura félelem járt végig rajtam. Nem azt néztem, mit „ábrázolnak” a képek, hanem magamra kellett figyelnem, hogy miért ez a szorongós félelem. Ma úgy mondanám, ez El Kazovszkij művészetének zsigeri hatása, az általa teremtett látvány, a nézőt leparancsoló hatalmi helyzete. Théâtre du peur – mondanám. Brutalitása meghökkent, letaglóz, nem találsz szavakat. Ez maradt később is. És most e kiállításba belemerülve, ez a szorongásélmény felfokozva kerít hatalmába: a zsigeri hatás.

El Kazovszkij Aranyegyensúly II._2

Aranyegyensúly II (1997)

Lépjünk túl a kötelezőn

Mármint El Kazovszkij önmagához való viszonyán. Transzszexuális volt, női testbe zárt férfi, „akit” a vágy, az elérhetetlen utáni sóvárgás dobott újra meg újra az alkotás máglyájára: témái újra meg újra, más és más alakban indítanak ebből a léthelyzetből – de művészete fényévnyivel nyúlik túl testi-lelki adottságának tragikus magányán. Ugyanakkor mindenütt ott van ez a tragikus vágy – életében egyetlen beteljesülésélmény, és az utána való kín – az alapélmény. Ezt azért említem bevezetőként, mert a kiállítás kapcsán ezt minden elemzés elmondja, s már szinte fáj, hogy az elemzések itt többnyire meg is állnak. A kuriózumnál. Hogy művészetének elementáris hatása a világképformálásból is adódik – másodlagosnak tűnik. Mire gondolok? Nézd például az Aranyegyensúly című képét – egy alak fejéből egy mérleg karjai nyúlnak, és a serpenyőkben itt is, ott is egy-egy kutya ül – kiegyenlítve, egyensúlyban. (By the way: a kutya El Kazovszkij logója…) A kettősség – sokszor visszatérő témája festészetének – de ez a kettősségtoposz bár onnan, a személyesből ered – mégis messze elszakad El Kazovszkij szexuális orientáltságának tragikus magányától. Mindnyájan így élünk, mindenkiben benne van az „igen” és a „nem” kiegyenlítésének átka, vágya, és lehetetlensége – mindnyájan a „mérlegelő ember” szellemi poklában élünk. Erre gondolok, mikor azt mondom, hogy El Kazovszkij ugyan mindig erre a személyes – életét meghatározó – tragédiából indít („női testben férfiként élek”), de legjobb képei kitörnek az önmagára vonatkozásból, ebből a létszerűen adottból és valami megfejthetetlen világmagyarázat felé repítik a befogadót. Persze – tegyem hozzá – ez a beteljesületlenség, a vágy, a sors felett érzett düh minden képének cantus firmusa.

A kiállítás innen, ebből az egzisztenciális alapélményből, élete egyetlen beteljesült szerelmének újra és újra visszapergetéséből (az „őseseményből”) indít – innen építi fel az életmű bemutatását. Ez a rendezés/installálás (Rényi András kurátor munkája) nagy találmánya. Erről a „szögről” ágaznak szét az egyes fejezetek: a görög testek terme, a fétisek, a papírfríz, az ikonosztáz, az orosz hátsószoba stb. Tizenvalahány termen át. Mint kiállításszervező dinamika – zseniális találmány. Ettől olyan lebilincselő ez a várbeli installáció.

Kísérlet

Megpróbálok az életmű számos mitológiájából egyet-kettőt megközelíteni. Az egészet nem tudom átfogni – csak kísérletezek. A kiállítást úgy rakták össze, hogy vettek egy tucat toposzt – ez a 19 terem – azok a képek kerültek egymás közelébe (egy terembe), melyek valami módon e toposz körül keringenek. Vagyis nem a keletkezési évek rendjét követik, ami – ahogy Rényi András mondja – esszészerűvé tette az életmű bemutatását. Így aztán az egy-egy teremben lévő képek egymást segítik megérteni, pontosabban támpontot adnak a nézőnek. A magam nyelvére lefordítva vannak felismerhetően ismétlődő témák: a kutya (párban vagy külön – a művész „logója”), balerinák, kanyargó folyó, sivatag, hattyúk, purgatórium (legalábbis a neve után), toronyházak (párszor a római EUR ikonikus épületének kvázi-idézete), félelmetes hegyek, csónak. Amiben első pillantásra is az a különös, hogy embert, alakot ritkán találsz, arca azoknak is takart – nyersen vad vidék mindenütt. (Miközben – intencionálisan – minden önprezentáció.)

A kép előterét teljesen kitölti egy fekvő emberi figura részlete. Mögötte hét hegyből álló hegylánc, mindegyik hegycsúcson egy-egy kétszárnyú lény. A háttérben sötét, deréktól felfelé ábrázolt figurák (torzók). Sötétkék ég.  Őrzési hely: magántulajdon

Vénusz születése VI (1995)

A brutális. Mondjuk, itt van a Vénusz születése VI. című kép. (1995) Brutalitása mellbe vág, mert eszedbe jut a klasszikus „előkép”, Botticelli azonos című alkotása, meg az is zavar, hogy a „Vénusz” hívószóra fejed a szerelem-vágy, illetve a test kívánatossága témákra asszociál. Előtted viszont mindennek a tagadása. A kép felső harmadán félelmetes sötét égben, orruknál összekötött halványszürke kutyák sora vágtat (?). Alattuk izzó vörös hegyekre vetül fekete árnyékuk. De az is lehet, hogy az árnyék és a vörös hegy felcserélhető – egybejátszásukban itt is, ott is kutyák rejlenek. Kétértelmű a két képsáv, megtévesztően fordíthatod így is, és a mindent elnyelő tűzhegybe egyaránt. A kutyák, akár az égen, orruknál összekötve, akár tűzvörös árnyékukra vetődve – őrködnek. Alattuk ugyancsak vörösben sorozó (elválasztó) fasor és csak legalul dereng fel egy női/férfi test torzója (fej nélkül): Vénusz hullaként. A domináns nézői élmény a lángoló vörös („Vénusz a máglyán” – mondanám). Na, most ettől nem tudsz szabadulni: hogy szerelem, mint halálos kín, fenyegető őserő (hegyek, száguldó kutyák vagy szárnyas lelkek – árnyék vagy valóság?) – ez a kétértelműség letaglóz. Fel sem merül benned az értelmezés lehetősége (kísérlete), hogy itt most mi is történik. A máglya/hulla brutális egyszerűsége mindent visz. Néma maradsz, legfeljebb szorongsz. A máglya/hulla motívum – személyes tragédiából született, de gondolj csak arra, hogy a szerelem, ahogy éljük, mennyi kínt, gyötrelmet hord magával, hogy párod soha teljesen nem tudod megkapni, kisajátítani, uralni. És hogy az évszázados Vénusz-mítosz mekkora hazugság is valójában: kín, égető láz, elérhetetlenség – és ha eléred, az maga a vulkán és a pusztulás. Az élménynek ez a dimenziója már univerzális jelentéssel bír, messze túl a személyesen. Ám belőle nőve, vele együtt fogalmazódva, természetesen.

De a Vénusz-képben van még valami: a szépség tagadása – nem a rondával, a csúffal, hanem a brutálissal. És azért tagadás, mert elérhetetlen. Mert a vágy felé hajtaná, vele kínozza – a brutalo esztétikája: vad képi nyelven meg kell tagadni, olyan létezővé kell tenni, ami csak fenyeget, elnyom és fáj. El Kazovszkij képi dialektikája egy olyan képmodellt teremtett, ami a vágy tárgyát pusztítja, mert brutális antiszépségével vonz, követel, agyonnyom. És a kiállítás ennek a dialektikának érzékeltetését tartotta fő feladatának: semmi sem egysíkú, egyszerű – az „igen” és a „nem” párban vannak, egymás tagadásai nem állnak le.

Középkék háttér előtt egy négyzetrácsos, csonkagúla alakú épület (bal oldalon), egy zöldessárga, felemelt kaszakarú figura (középen) és egy többszintes, árkádos épület (jobb oldalon).  Őrzési hely: Kozák Gábor és Stomp Sára gyűjteménye

Pihenő párka (1993)

A monumentalitás paradoxona

Hasonló dialektikával ragad meg a monumentalitás nyomasztó ágaskodása és kiürülése, a megsemmisülés vizuális sivatagja. Számos képén találkozol velük: az óriás hegyek, toronyházak – és a pusztaság, amiben elveszik a kutya (Pihenő párka, 1993, karton, olaj, tus, 90×89 cm) két óriásépítmény között, valamint a Purgatórium I – a sivatagba kikötött kutyával. De a monumentalitásnak is van narratívája: a pihenő párka karjai pengékre hajaznak – így kötik össze a „manhattani” óriásépítményt a római EUR-épület-motívum árkádos homlokzatával. De itt is a test mesél: a párka meztelen felsőteste nem „pihen” – ahogy a kép címe mondja –, hanem halála előtt szenved. A kép narratív elemei – a hármas tagolás ellenére – csak vizuálisan jönnek össze, csak dinamikájukkal, azaz zsigerileg hatnak rád: ne próbáld megfejteni, hogy a párka miért köti össze/választja szét a kétféle építményt. A monumentálisba bele van kódolva a szenvedés végtelensége és a test halála.

Mellesleg az EUR többször is visszatér – egyik hangsúlyos képén középre pozicionálva, itt két oldalon vigyáznak a párkák kard-kezükkel. Miért? Ne kérdezd: csak lenyűgöz, csak mezmerizál a kép dinamikája. (Ez utóbbi kép – egytucatnyi társával – a kiállítás fogadótermének falán: mintegy megadva az alapélményt a nézőnek: ne tudj megszólalni, ne akarj értelmezni – el vagy varázsolva.

A monumentalitás festői igénye/gyakorlata is a beteljesülésből való kitagadottságban gyökerezik – de benne van a nagyváros utálata, szép/brutális tagadása. Tól-ig ha úgy tetszik: a személyestől a kozmikusig és vissza.

image

Kis, zárt előadás (2006)

Teatralitás

Külön terme van. Mottója lehetne a mondat, amit a művész írt: „Vonz a teatralitás, hiszen a színpadon újra meg újra az eredendő drámát játsszuk el.” A kiállítás nem színházi munkáit (díszlet- és jelmezterveit) mutatja, hanem művészetének azt a vonását, hogy minden munkáját a színpadiasság hatja át – függönyöktől a leselkedésig, a csinált (teátrális) póztól a színháztér beidézéséig. Ez utóbbihoz sorolom a Kis zárt előadás című képet (2006, 60×40 olaj, farost). Barna doboz, perspektivikusan szűkül, fenékfalán ajtó (kijárat). A proszcéniumot kutya őrzi, árnyéka végigfut a padlón. A nézők hazamentek? Vagy az ajtó mögött – a nem-láthatóban – van az előadás: talány. De brutális vonalassága – a dobozélek, a padlódeszkák, az ajtó rajzának kemény ecsetvonásai – börtönszerűvé teszik a látványt: ez a félelem színháza.

El Kazovszkij jellemző festői attitűdje: benne van a képben (ő csinálja, a képet is, a színházat is) és – ahogy Rényi András a kiállítás kalauzában írja – egyben kívülről figyeli, „tárggyá teszi”, amit csinál, ez esetben hideg tényként teszi eléd. A kép meleg-barna színei csak fokozzák ezt a hidegre váltó kizártságot: az előadás másutt van – a fájdalom nyelvén: az élet másutt van.

el_kazovszkij_allat_a_szinhazban_farost_olaj_110x130cm

Állat a színházban

A másik „színházi” kép (Állat a színházban, farost, olaj 110×130 cm.) még furcsább. Két tér ütköztetése a kép: az egyik, fal színházi függönnyel, és ajtó, valamint egy büszt – az egész egy negyedkör állványon áll; a másik térben – ugyancsak körállványon, töredezett fal előtt kutya, orral a másik térben nyíló ajtó felé. A terek ütköztetése ismét a kizártság ÉS a belül levés dialektikája: kívül és belül, vágyódva kívül és kielégítetlenül belül. Általánosabban: a színház „világának” kétértelműsége, az életszínház és a színpadi játék látszatkozmosza egymásra vonatkoztatva. Döbbenetes.

Megmutatni = nem elmondani, a nyelv csapdája

A nyelvétől megfosztott művész, anyanyelve orosz, ám magyarul akcentus nélkül beszélt – de a nyelv iránti vágy végig megmaradt: verseit oroszul írta. Ebből a léthelyzetből is következik, hogy művészete az elmondani akarás tombolása: egyik képről rohant a másikba, alkotási folyamata maga volt a láz és a küzdelem az idővel, a megmutatással, az önprezentációval – harc a megszólalásért.

Az eszközökön gondolkozom: El Kazovszkijnál a hegyek többnyire fenyegetően magasodnak, sötét színben nőnek rá a képre, a vastag kontúrok szinte mindenhol tolakodóak, a színek kontrasztja rád parancsol, nem tudsz nem oda figyelni. Elsőre a vonal, a durva alapszínek, a harsány összbenyomás ragad meg, a téma – vagy akár a kép címe által asszociált narratíva – ebből tápászkodik eléd. Az eszközök kemény durvasága „előbb van”, mint a képtörténés – ezért leszel azonnal foglya a látványnak.

Marhaság: El Kazovszkij unikális eredetiségét a „kép mint történés” felfedezésében sejtem, nem a szín- vagy a vonaldinamika a leglényeg, hanem a képegész, ami „történik”, és ezért nem hagy békén.

(Folytatása következik)

Forrás: El Kazovszkij-adatbázis

www.elkazovszkij.hu

elkazo_plakat

A túlélő árnyéka. Az El Kazovszkij-élet/mű. Magyar Nemzeti Galéria
A kiállítás az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével jött létre

A kiállítás rendezője és kurátora: Rényi András, társkurátorok: Jerger Krisztina, Százados László

Megtekinthető: 2015. november 6. – 2016. február 14.

CÍMKÉK: