Lukács Miklós: No Man’s Land
A cimbalomművésznek nemcsak neve, de művészetének értéke is mintegy evidensként él a köztudatban, függetlenül attól, ki milyen mélységben, avagy szélességben mélyedt el benne. Azt is szokás tudni róla, hogy – régi mesterek mintájára – a kompozíciók hangszeres megszólaltatásán túl maga is komponál, s ez megint csak történeti jelenség, a komponálás és az improvizálás egymásmellettiségének idejéből. Hiszen megannyi kompozíció nem más volt, mint sikerült improvizáció írásos rögzítése, vagyis annak lehetővé tétele, hogy mások is megszólaltathassák.
Furcsa leírva látni, hogy a 2021 végén megjelent No Man’s Land Lukács Miklósnak az első cimbalom szólólemeze. Még egy vonatkozásban „első”, sőt, világelső, ezen elsősorban a szakmabelinek akad meg a szeme: „Az album a világon egyedülálló módon csak a cimbalom eszköztárát használja a lemezen hallható kísérleti elektronikán keresztül is.”
De legalább annyira egyedi a felvétel létrejötte. Első pillanatban furcsának tűnhet, hogy létét – átvitt értelemben – a pandémiának „köszönhette”. Első kézből a megtapasztalt információ: „A bezártság, a karantén megszüntette a művészi én hagyományosan utolsó színterét, az élő fellépéseket.” A világjárvány következtében kialakult – korábban elképzelhetetlen – zenélési körülmények hatására, mondhatni, dacolva azokkal, a kényszerű lezárások, bezártság idején hívta életre a kompozíciókat. A felvételek a szerző otthonában is a Bresaola stúdióban készültek, két társproducer, Kopcsik Márton és Moldvai Márk közreműködésével.
Gyakran idézett mondás, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák, ám arra is számos példa van, hogy „aus tiefer Not”, a legnagyobb szükség idején adnak hangot alkotók gondolataiknak, érzelmeiknek, hitüknek, félelmeiknek és reményeiknek.
A FONÓ kiadványának szűkszavú, de annál lényegibb a kísérőszövege. Mottóként Hamvas Bélától idézet („A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.”) Elhangzik ez a felvételen is, csakúgy, mint a további két idézet (amelyek szintén olvashatóak a borítóban, angolul is): a hangütést adóan Martin Luther King gondolata („Előbb-utóbb a világ minden emberének meg kell találnia a módját, hogy békében élhessenek együtt”) és Pilinszky Jánostól a CD címadó verséből egy részlet („Kihűlt világ ez, Senki földje. S mint tetejébe hajított ócskavasak, holtan merednek reményeink, a csillagok”). Gondolat-pillérek ezek a hét egybefüggő, mégis jól elkülönülő (angol címmel ellátott) tétel folyamán. Hogy a sokszínű-sokműfajú zenei világ végtelen készletéből honnan merít inspirációt a szerző, elemzés szintjén leginkább a szűk szakmára tartozik. A hallgató pedig saját korábbi zenei ismeretei (neveltetése, ízlése, stb.) alapján ismerősebb és ismeretlenebb zenei anyagon belül érzi a formákat és a folyamat-jelleget. Nem elemezni akar (mondjuk, az, hogy a Salute to B. cím Johann Sebastianra utal, senkinek sem kerüli el a figyelmét), hanem mintegy „bevonzzák” a hangokba fogalmazott atmoszférák.
Az elkötelezett muzsikus Lukács Miklóst olyan kérdések foglalkoztatják, mint a mű, az előadó és a hallgató hármas egységének fenntarthatósága, vagy a művész közvetítő szerepe a mű és a hallgatóság között, amikor megszűnik az érdemi visszajelzés lehetősége (az élő előadás után felcsattanó tapsnak más az értéke, mint a stream-koncertek mért nézettségi/hallgatottsági adatainak). A CD-forgalmazás hasonlóképp kevés visszajelzést eredményez, nem tudni a hangzó palackposta további sorsáról.
A No Man’s Land hallgatója a zenehallgatás közben óhatatlanul is érzi e zenei anyag megszületésének „aktualitását”, és a három idézet is gondolatfolyamatokat indít meg benne. Reményről, reménytelenségről – és nem utolsósorban az önkéntes és kényszerű elzártságról, amelyek meghatározzák a különböző közösségekhez való tartozást.
Nemcsak „abszolút zenei” anyaga miatt érdemes meghallgatni.
FONÓ FA 478/2
