Írta: Krúdy Gyula
Részlet
Huszárik Zoltán: Szindbád
Milyen sültet lehetne enni? – kérdezte most a vendég és a félretett étlapot kezébe vette. – Hm, látom, hogy kacsapecsenye van! De hát azt eleget eszem otthon…
– Igen, kacsa vöröskáposztával, – ismételte szórakozottan a kis pincér.
A vendég egy pillantást vetett a fogpiszkálótartóra, aztán megvetéssel tolta el magától. Vékony, modern fogpiszkálók voltak abban. A mellénye felső zsebébe nyúlt és onnan egy hatalmas, keményfából való fogpiszkálót vont elő. És nagyszerű fogai közé döfte, amely fogak elegendők volnának egy szép címeres fehérökör elfogyasztásához. A vendég a fogpiszkálón át beszélt:
– Tudja, Vendelin fiam, amikor én Pestre jövök, rendszerint valami vadat szeretek ebédelni, mert otthon a mi falusi szakácsnőink nem tudják úgy elkészíteni a vadat, mint ezek a pesti férfiszakácsok. A régi Lippert-féle vendéglőben készítették legjobban a vadpecsenyét, az öreg Lippert maga is nagy vadász volt, főlövészmester volt a budai lövészegyletben. Én ezt tudtam és odajártam nyulat enni.
A kis pincér tanakodva nézte a vendéggel együtt az étlapot. A vendég a mutatóujjával, mint az iskolás gyerekek: kísérte az étlap mondanivalóit.
– Látom, itt van fácán gesztenyével. Csak az a kérdés, hogy milyen gesztenyével van töltve: olasz gesztenyével vagy magyarral?
– Fácán gesztenyével, – ismételte a kis pincér.
– Nohát, ha nincs valamely különösebb hibája annak a madárnak, akkor jöhet, – döntött végre a vendég és az étlapot félretette, mint egy kiolvasott könyvet.
Várakozás közben most már nem a falakat nézte, hanem az asztalterítőt, amelyen talált lefricskázni való kenyérmorzsákat. Majd fejcsóválva szemügyre vett egy paradicsom-foltot, amelyet valamely régebbi vendég hagyott hátra. Elővett egy kést és próbálta levakarni a foltot, de ez nem nagyon sikerült.
– Itt van a fácán, – jelentette a kis pincér, amikor a párolgó tállal megjelent. – Hoztam mellé burgonyapürét és kovászos uborkát.
A vendég mindegyik kezébe evőeszközt vett, amint hátradőlve várta a fácán megjelenését:
– De nem addig van az, Vendelin barátom; hol maradnak a különböző mustárok? Én például nagyon szeretem a csípős házimustárt, amelyet a jó gazdasszonyok otthon maguk készítenek, de nem vetem meg a francia mustárt sem. Az angol mustár pedig a kedvencem. Elő a mustárokkal, Vendelin barátom, de ne legyen beszáradva az üveg, – tette hozzá nyomatékosan a vendég és a fácánnak a mellét vette elő.
(Privát úr a szomszédos asztalnál most már bőven elgondolkozhatott azokról az erdőségekről, amelyekben fiatalkorában megfordult, ahol a fácán tanyázik. Milyen nagy lármát csap ez a madár, amikor fészkel, milyen lobogós, ügyetlen szárnyalással repül az ellenszélnek, mintha egy asszonyszemély szoknyái közé fújna a szél… Ezekben az erdőkben, ahol a fácán szeret lakni, a kidőlt fák tovább lombosodnak, mint a holtembernek nőnek a körmei; a kökénybokrok édesdeden kékülnek bele az őszi szemhatárba és a völgyben, a vízben a szarvas büszkén számlálgatja szarvait. A vadászok csörtetnek át az erdőn, amikor a Nyilas hava komorrá teszi otthonülésüket; a kutyák ostromolják az erdei tisztások csendjét és a puskadurranásból meg lehet állapítani, hogy dolgoznak-e az orvvadászok a területen.)
Vendelin megérkezett az összes mustárokkal, amelyek a szolid, polgári vendéglőben feltalálhatók voltak. Aztán Vendelin így beszélt:
– Némelyek vadcsipkebogyóból készült ízzel szeretik a fácánt, mint például Wiener-Waldau lovag, akit ugyancsak én szolgáltam ki a Kaszinóban. Olyan piros ember, mint a tengeri rák, vagy őszidőben az urak frakkja. Sohasem küldött vissza semmiféle ételt, megette és másikat rendelt. A legjobb tipszter volt Bécstől Budapestig és az urak szívesen barátkoztak vele. A jobb kezén a gyűrűsujja görbe volt, azt szokta mondani, hogy egy vadleány törte ki, mikor már másképpen nem szabadulhatott… Egyszer azt mondja nekem Wiener-Waldau: „Vendelinkém, én magát szerencsés emberré akarom tenni, fogadja meg Festetich hercegnek a lovát, a Patience-ot minden alkalommal, amikor az futni fog.” Én azt gondoltam magamban, hogy majd egyszer-kétszer megjátszom a herceg úr lovát, aztán agyő Patience, van még más versenyló is Pesten. Igenám, de a csonka lovag nem hagyott békében. Mikor elébe tettem a menükártyát, amikor a szakácstól a legjobb falatokat veszekedtem ki a részére, amikor megállottam a háta mögött, hogy a magam egyéni nézeteit is elmondjam a lóversenyről, amelyhez mindig nagy hallgatóságom volt a „Turf”-kávéházban, ahová hajnalonként mi pincérek jártunk, a lovag csak intett a kacska ujjával: „Csak Patience! Ezen fognak tönkremenni a bukmékerek!” Kénytelen voltam tehát a lovagra hallgatni és pénzecském napról-napra szaporodott; már kölcsönöket is tudtam adni pincértársaimnak. Patience akárhányszor futott, mindig nyert.
… Úgy látszik azonban, hogy a vendég nem volt valami nagy barátja a lóversenyezésnek, mert a kis pincér előadása alatt egyszer sem vonta el szorgos figyelmét sem a fácántól, sem a különböző mustároktól, de még a kovászos uborkától sem, amelyet olyan ropogtatva rágott, hogy a szemközt ülő Privát úrnak téli utazások jutottak eszébe, amikor a frissen esett havat elkapja az erős fagy és a vasalt szán csikorogva repül tova az országúton téliszőrű lovak lombos farkai mögött. A fácán szárnyát a fogai közé kapta és a csontocskáknak olyan odaadást szentelt, amilyent ez a szép vadonélő madár valóban megérdemelt, mielőtt az orvvadászok a pesti piacra hozták volna őt. Mindegyik csontocskának megvolt a maga külön zamata, mintha azok az erdők, tájak lehelték volna beléjük az illatukat, amerre a fácán valaha röpködött. Ah, büszke lehet ez a madár, hogy ilyen megértő fogyasztóra talált, nem pedig valamely kényes dáma, aki villával és késsel szedegeti le a csontokról a húsocskákat.
– Patience! – mondta csurgós szájjal a vendég. – Ismerős név.
– Hátha még ismerte volna, nagyságos uram, – mondá a kis pincér a különböző mustárokat rakosgatva a vendég előtt. – Mert nemcsak a lovat hívták így, hanem egy leányt is, a pályafelügyelő leányát, aki odakint lakott kis házikóban a régi lóversenytéren és már tizenötéves korában felügyelőnőjük volt azoknak az asszonyoknak, akik a pályáról a füveket kikapálják, valamint a pályát felseprik és azt egyengetik, hogy a lovacskák botlás nélkül futkározhassanak rajta. A pályafelügyelő leánya volt és a csodakanca tiszteletére Patience-nak hívták őt az istállókban a lovászok. Képzelheti, nagyságos uram, hogy tudott valamit ez a leány, legalázatosabb szolgálatára.
– Hm, – mondta most röviden a vendég. – Ezzel a fácánnal elkészültünk volna, Isten nyugosztalja: derék madár volt.
Huszárik Zoltán: Szindbád
A vendég megint kezébe vette az étlapot és hirtelen felkiáltott:
– A teremtésit, csaknem elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is jöttem Pestre! Finom főtt marhahúst szeretnék enni, mert az nálunk faluhelyen nem kapható. Minden héten egyszer vág a mészáros, akkor is csak valami vén, kimustrált teremtést, amelynek húsa szívós, kemény, az ereje semmi, az ember megunja az életét, amíg megeszi. Mondja, Vendelin fiam, volna odakünn a konyhán egy kis darab csontos, vagy csontnélküli marhahús? Nem bánom, ha bordás is, de a gerincet jobbat szeretem. De legnagyobb örömömre volna az a színhús, amelyet Pesten táfel-spitznek neveznek. Tudja, ezt enném én paradicsommártással, fiatalhagymával, amelyet minden jobb vendéglőben termesztenek a pincében. Ha a vendéglős ád magára valamit, van fiatalhagymája.
A kis pincér egy darabig tanakodva állott:
– A szárnyas után? – kérdezte.
– Eh, mit bánom én a maguk étkezési rendjét! Ki vagyok én, hogy nekem maguk előírják, hogy mit egyek? – kiáltott fel váratlan szilajsággal a vendég. – Azért jöttem Pestre, hogy jó marhahúst egyek, csak a sok haszontalan beszélgetésben elfelejtettem.
A kis pincér legyintett a szalvétájával. Mintha valamely rossz gondolatot űzne el, valami szomorúságot, amely a szívére készült telepedni. De elsietett a konyha felé, ahonnan a szakács kiabálása hallatszott, amely mindig jó jel egy vendéglőben. Eközben a másállapotos konyhalány bejött és a köténye alatt magas poharat hozott, amelyben bort vitt ki a szakács lecsillapítására. A vendég a mezítlábas konyhalány megtekintésével volt elfoglalva, amíg az újonnan rendelt porció megérkezett.
Krúdy Gyula
Szép darab csontos-hús volt! A szélén bőségesen maradt zsiradék, amely téli időben legjobban melegíti az embert. Jó konc volt, amelynek igazában valamely messzi fogadóban örülne meg az ember a hosszú téli utazás után. Ez a konc egymagában elegendő lett volna ahhoz, hogy másnap köménymagos levest kívánjon reggelire a vendég.
– Úgy látom, bécsi hús! – mondá a vendég, amikor késével egy darabot óvatosan lenyisszantott a húscsomagból, hogy fele a falatnak zsiradék, másik fele hús legyen. A villájára tűzött falatot behintette sóval, majd megcsónakáztatta paradicsommártásban. A falatot aztán komolyan szájába bevette. Ezután ama tányérhoz nyúlt, amelyen zöldszárú hagymák virágoztak és a hagymát, miután annak fejét a sótartóba beleütötte: metszőfogaival nyakonharapta. (Hej, most jutott csak eszébe Privát úrnak mindenféle emlék a régi étkezések történetéből! Így, pirosterítékes vidéki verandák, ahonnan látszik a hosszú kuglizó, amelynek dobja mellett már ott áll a kugliállogató mezítlábas gyerek, de a kuglizók még maguk a verandán ülnek, vajat, túrót, szafaládét, hagymát esznek és karcolva öntenek rá őszpiros-színű sillerborokat. Adóhivatalnokok és a vízszabályozó-társulat tisztviselői feledik napközi bajaikat a régi Gondűzőben; nagybajszú vendéglős jár az asztalok között és a szürkeszakállas adóellenőrnek igyekszik kedvében járni. Ilyen dolgok jutottak Privát úr eszébe, amíg a hagyma roppant a vendég fogai alatt és szemmelláthatólag verejtékezett a fejebúbja, amely egyébként már kopaszodott.)
Nyugat, 1926. 6. szám
