Zeneakadémia, Solti terem
A Magyar Művészeti Akadémia koncertjének a Zeneakadémia Solti terme adott otthont augusztus 31-én.
Gróf Széchényi Ferenc (Bécs, 1754 – Bécs, 1920) A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának Arcképgyűjteménye
A „legnagyobb magyar” édesapjáról van szó, akinek szobra a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében látható, s akinek személyére utal az Országos Széchényi Könyvtár neve is. Érdemes nemcsak elolvasni, de belegondolva felmérni, mi minden „fér bele” egy – fia emlékkönyv-bejegyzésének tanúsága szerint tudatosan – Istennek, hazának és királynak elkötelezett ember életébe. Aki fontosnak tartotta a tudományokat, a művészeteket és az erkölcsöt. Nem haszontalan végigböngészni a(z interneten elérhető) családfát sem, melynek gazdag lombozata szinte átéri a földgömböt: néhány idehaza élő család mellett a többség több kontinens 15 országában él. Nem mindig felel meg az igazságnak, hogy „talált új hazát”, hiszen a múlt ismeretében nem annyira „váltásról” van szó, mint inkább arról, hogy haza-fogalmuk felülemelkedett az országhatárokon, és megannyian világpolgárként élik életüket. Az idősebbek magyarul is beszélnek, a fiatalabbak között csak elvétve kap jelentőséget e nyelv.
Ferenc szépunokája, az 1944-ben született, és 1970 óta Németországban élő Kálmán szépen és választékosan beszéli anyanyelvét, ez derült ki a koncert elején mondott bevezetőjéből. Feleségével közösen írt, a címéül Schubert-dalszövegből vett idézetet választó könyvük (In eine bessre Welt entrückt) németül jelent meg – mint mondta, a magyar nyelvű fordítás „a jövő zenéje”. „Az én hazám az egész Föld” – nyilatkozta egy régebbi interjúban, s ennek szellemében foglalkozik családtörténeti kutatásokkal és feledésbe merült kulturális értékek közzétételével.
A mindig is európai szellemiségű (és műveltségű) Szécsényi-családban előkelő helyet foglalt el a zene. Alkotóként és előadóként művelték, hallgatóként éltek vele. Miként a bevezetőből megtudtuk: a Széchényiek közül 28-nak volt közeli kapcsolata a zenével, 11-en komponáltak, közülük 7-nek a kottáját ismerjük. Ferenc (1754-1820) zeneművei nem maradtak fenn, ám tudjuk: felnőttkort megért öt gyermeke közül hárman komponáltak, Istvánnak egy időközben szinte elfeledett fúvóshangszer, a csákány volt a kedvence, s maga is játszott rajta. Tanára Ernest Krähmer volt, aki neki ajánlotta 18. opuszát (Variációk Oreste cavatinájára Rossini „La donna del Lago” című operájából). Ezzel a művel kezdődött a műsor, csákányon Peter Thalmeier, fortepianón Kassai István játszotta. A folytatásban Ferenc unokájának, Imrének (1825-1898) a darabjait hallhattuk, s köztük az egy generációval idősebb Lajostól (1781-1855) a Három magyar tántzokat, fortepianón. Imre hangszeres darabjait a Le château de Celles című keringő képviselte (Kassai István ezt zongorán adta elő), a többi műsorszám a daltermésből adott ízelítőt, magyarországi lemezbemutatóként a 2017-es felvételből. Francia, német szövegek mellett egy magyar Bölcsődalt is megzenésített Széchényi Imre, ezeket német művészek szólaltatták meg: Katharina Ruckgaber és Johannes Kammler, a méltán világhírű zongorakísérő, Helmut Deutsch közreműködésével.
A magyar államférfi műkedvelőként komponált zenéjét professzionális előadásban hallottuk, a dalokat külföldi művészek hozták vissza („haza”), miután a lemezfelvételnek köszönhetően nemzetközi ismertségre tehettek szert. És csak remélhetjük, hogy a magyar művészek felvételeinek (Hungaroton, Naxos) hasonlóan széles érdeklődés jut a Széchényi név tisztelőinek körében világszerte.
