Renée Fleming az Erkel Színházban
Hangja összetéveszthetetlen, látványként felejthetetlen. Operaénekesként jegyzik, jóllehet a megannyi felmérés listavezető sztárja szokatlanul nyitott stílusok, műfajok, zenélési alkalmak iránt.
Renée Fleming Fotó: Magyar Állami Operaház
A köztudatban élő sztárság (legyen szó a művészet egének kiválóságáról, vagy divat-kreálta hullócsillagról) egyik biztos jele, hogy neve önmagáért beszél. Ezért aligha csodálkozhatunk, ha a január 21-i programot „Renée Fleming dalestjeként” harangozták be. És hogy mit hallunk? Hát Fleminget. Tehát, elég a név, a hang- és képfelvételekről (kiváltképp az operaközvetítésekből) kapott korábbi élmény, s ki-ki máris késztetést érez, hogy élőben is láthassa-hallhassa az énekest. A dal-műfaj szerelmesei persze örültek volna, ha tudják, lelkileg mire készüljenek – de az Erkel Színháznál gyülekező közönségből csupán kevesen keresték az aktuális-részletes műsort.
A bejáratnál örvendetes hír várta az érkezőket: a hangverseny után Renée Fleming és Hartmut Höll dedikál a Kodály Teremben. E sorok írója úgy érezte, a boldogságtól földbe gyökerezik a lába: hangversenyen hallani Hartmut Höllt.
Hartmut Höll játékát, aki utolsó aktív énekesi évtizedében Dietrich Fischer-Dieskaunak is kísérője volt, mind ez idáig csak hangfelvételeken csodálhattuk. Sajnos, a sokak által haldoklónak tartott, ám napról-napra bővülő választékával mindinkább áttekinthetetlen-követhetetlen lemezkínálatban könnyen elkerülik a figyelmet az ilyen értékek – de ha valaki hallotta Schumann-dalok kísérőjeként, egész életre megtanulta a nevét. Az ilyen habitusú művészeket szokás sommásan úgy jellemezni, hogy „mindent tud a zenéről”. Briliáns pianista-felkészültség birtokában lehet csupán ily kizárólagosan a kompozíciók érzelmi-indulati töltésére koncentrálni – pontosabban, magától értetődően kalauzolni a hallgatókat a zene szavakon túli területeire. Mindezt úgy, hogy közben ne vonja el a figyelmet a szólistáról. Egyszerűen fenomenális! Ami azzal is együtt jár, hogy szinte észrevétlen tud maradni; játékának legnagyobb értékét az adja, hogy a művekre irányítja a figyelmet – már amennyi marad azon túl, ami a sztár-partnereknek jut.
Ez a művész, aki koncertező tevékenysége java részét zongorakísérőként végzi, immár másfél évtizede rendszeres kísérője Renée Flemingnek. Ennek a hosszútávú összeszokottságnak köszönhető, hogy aligha vette volna észre bármely hallgató, ha Fleming utólag nem teszi közhírré, hogy a műsorkezdő Brahms-dalokat most tűzték először műsorra.
Jellemző Flemingre, aki időben szinte kizárólag Mozartot énekelt, máskor hasonlóképp Richard Straussra összpontosított, hogy mindig figyel hangjának „kívánságára”, tehát arra, hogy „mi esik jól” neki. Tehát, gazdaságosan bánik kincsével; nem takarékoskodik (erről nagyszámú fellépése és felvétele tanúskodik), de nem vállalkozik olyan feladatra, amely ártana ennek az érzékeny műszernek. És a hang, ez az ezer közül is felismerhető, meghálálja ezt a körültekintő „törődést”.
A műsor első része francia dalokkal-áriákkal folytatódott (Massenet, Fauré, Saint-Saëns, Delibes), a szünet után Verdi Otellójának IV. felvonásából hallhattuk a Fűzfadalt és az Ave Mariát – Hartmut Höll „zenekara” színpaddá varázsolta a pódiumot. A folytatás afféle „lazítás” volt (Tosti, Donaudy), hogy pihent-fogékony hallgatóság jusson az est lgnagyobb élményének, a címszereplő I. felvonásbeli áriájának Cilea Adriana Lecouvreur című operájából. Itt érdemes lett volna „megállítani az időt”…
Leoncavallo Mattinatája afféle megkomponált ráadásszámnak tűnt, de a lelkes közönség késleltette a búcsút, s Fleming nem is kérette magát. Sőt, azt is elérte, hogy a My Fair Lady ismert részletében kórussá lényegüljön a publikum. A „Ma este táncolnék” dallamát dúdolva is búcsúzhatott volna a hallgatóság, de nem! Fleming, afféle pillanatnyi ötlet sugallta gesztussal visszatért az értékes dalirodalomhoz, s Richard Strauss egy dalával búcsúzott. És abban valóban „megállt az idő”, Höll atmoszférateremtő készségének köszönhetően.
Fleming, a kortalan, Fleming, a legelbűvölőbb hangú szirén, Fleming az egyik legelegánsabb művésznő. A színekkel-fényekkel hatásos hátteret biztosító pódium mutatós díszletei között két gyönyörű ruhakölteményben pompázott. Térbeli közelségben, ám fényévnyire attól, hogy megfejthessük hangja titkát.
