Gyenyisz Macujev és Ivo Pogorelich zongoraestje
Két zongoraművész, két helyszín, és kétfajta reflexió a szélsőséges dinamikára. Nem elégedetlenkedhetnek a zongoramuzsika szerelmesei az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál nemzetközi kínálatával: két „nagy név” keltett nagy-nagy várakozást.
Fotók: Posztós János, Budapesti Tavaszi Fesztivál
Gyenyisz Macujev április 5-én adott szólóestet a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Műsorát Beethoven Op. 110-es Asz-dúr szonátájával kezdte, majd Schumann Szimfonikus etűdjeivel nyűgözte le hallgatóságát. A szünet után Rachmaninov- és Csajkovszkij-darabokat követően Prokofjev 7., B-dúr szonátájával koronázta a meghirdetett műsort. Ám a közönség nagy örömére, nem maradt el a remélt-várt jazzráadás sem, ami további kivételes élményt jelentett.
Az ötvenes évei elején járó zongoraművészről (júniusban lesz a 42. születésnapja) nem túlzás azt állítani, hogy „energiabomba”. Beront a színpadra, megszállja a zongorát, ám mindez korántsem az erőfölény fitogtatása. Ő ilyen. Ennek bizonysága, hogy hasonló lendülettel képes a legbensőségesebb-legfinomabb hangzások megszólaltatására is. És a közönség néha már-már megfeledkezik magáról a műsorról, mert őt csodálja, pontosabban azt a mindentudást, amellyel magától értetődően tud együtt élni. Neki „természetes” az, ami nekünk már-már természetfölötti, mintha nem is tulajdonítana különösebb jelentőséget művészi teljesítményének. Egyszersmind érezzük, hogy „mindenevő”, nem korlátozza repertoárját stiláris keretekkel; játszik – no nem „bármit”, de mindent, amit megszólaltatásra méltónak tart. Tehát, értékorientált programokat állít össze, amelyek akkor is izgalmasak, ha valamely mű interpretációjával nem egykönnyen barátkozunk meg. Mint ezen az esten a Beethoven-szonátáéval. Neki ezt jelenti a mű – nem több, mint ínyencfalat a bőséges svédasztalon, míg immár hagyományosan valamiféle szakralitás tapadt hozzá megannyi európai előadóművész jóvoltából, s ha valaki ezt akarta volna számon kérni Macujevtől, rosszul jár. De a művészegyéniség erős elhitető erővel megmutatta a maga Op. 110-elképzelését, s máris új impulzusokkal bombázott Schumann hírhedetten nehéz etűdjeivel. Itt korántsem kellett tartania bármiféle előadói hagyományoktól, a virtuóz tételek mindenkor újdonságként tudnak hatni. Rachmaninov és Csajkovszkij afféle „boldog szigetek” csoportját kínálta, majd Prokofjev komoly intellektuális kihívást jelentett.
Zengett a zongorahang, betöltötte legnagyobb koncerttermünket – amely egyszersmind ismét bebizonyíthatta akusztikai kivételességét, hiszen a leheletfinom hangzások is eljutottak a terem valamennyi pontjára. Igaz, könnyű útjuk volt: a fesztiválközönség intenzív figyelme a lélegzet-visszafojtott csenddel tovább „párnázta” az akusztikai környezetet.
A ráadás idejére Macujev játéka hallatán mindenkiből jazzrajongó lett – és a legérzékenyebb lelkek sem panaszkodtak az elviselhetetlen hangerőre, pedig ha mérték volna…
Ha jól emlékszem, 2007-ben lépett fel először Budapesten Macujev – a későbbiekben a páratlan években tért vissza, 2009 után a 2011-es Liszt-évben adott emlékezetes élményt, 2015-ben pedig a Nemzeti Filharmonikusokkal játszott Rachmaninovot. Mi mást tehetnénk, várjuk 2019-et…
A másik fortissimo-variáció kevésbé közönségbarát hatást keltett. Ivo Pogorelich fellépése ritkaságszámba megy a budapesti hangversenytermekben – játékát felvételei, nevét karrierje extrém mozzanatainak sajtóvisszhangja alapján ismerjük. Nem véletlen tehát, hogy szokatlanul nagy számban jelentek meg magyar muzsikusok (nem csupán zongoristák) a Budapesti Tavaszi Fesztivál április 13-i rendezvényén a Zeneakadémián. A vegyes műsorban mindenki találhatott a számára különösen kedves/érdekes kompozíciókat. Sorrendváltozással úgy alakult a program, hogy Liszt Dante-szonátáját Schumann Bécsi karneválja követte, a szünet után Mozart c-moll fantáziája és Rachmaninov 2., b-moll szonátája következett. A ráadásszám: Sibeliustól a Valse triste.
Az ötvenes évei végén járó (októberben tölti be az 59-t) művész nevét akkor tanulta meg a világ, amikor a Chopin-versenyen rangos zsűritagok protestáltak, amiért a 22 éves pianistát „kipontozta” a döntőből a zsűri. Nem kevesen állították, hogy a szerb anyától és horvát apától származó, Moszkvában tanuló Pogorelich zseni. Fényes karrier kezdődött, amelyen a legnagyobb törést élete legmeghatározóbb muzsikus-egyéniségének (utolsó tanárának, 16 éven át feleségének) a halála jelentett. Az elhallgatás évei után a pódiumra visszatérő Pogorelich fellépései jelentős részben jótékonysági célt szolgáltak. Most eljött, szigorúan kottából játszott (precízen instruálva a lapozót, s a „lejárt” kották elhelyezését), s a hangversenyt érezhetően afféle penzumnak tartotta. Voltaképp „nem érdekelte” a fogadtatás, ő megtette a magáét – és annyi. Leglátványosabban akkor jutott ez kifejezésre, amikor a műsor végi lelkes tapsot rövid mozdulattal leintve konferálta be a ráadást, majd feltűnő mozdulattal rúgta be egészen a pedálokig a zongoraszéket, s távolította a színpad közepéig a lapozó székét.
De mindez őszintének tűnt, épp ezért csupán meglepetést (nem pedig erősebb indulatokat) válthatott ki. Pogorelich oly mértékben „kiégett”, hogy már-már esztétikai kategóriát képvisel. Pedig a pódiumon töltött évtizedek (és a gyakorlás számlálatlan ideje) nem múlt el nyomtalanul. Technikája perfekt, tiszteletet parancsolóan magabiztos és erőteljes. Csak épp neki „mindegy”, hogy mit játszik. Mint egy zseniális gépész, bánik játszóapparátusával, s bizonyos szempontból mindig minden a helyén van. De csak bizonyos szempontból. Mert hiányzik a jelenlétnek az az intenzitása, amely a közlés erejével sokszorozná meg az élőzene hatását. Pogorelich perfekt játéka, ami koncerten mégsem volt átütő erejű, felvételen mindenképp hatásosabb lenne. Akkor a személyes légkör hiányával lenne magyarázható ez a már-már zenétől is távolságtartó objektivitás. Mintha csupán sorsát teljesítené be a fellépések sorával, amelyekre lehetőség adatott neki.
Valamiféle részvét volt a legpozitívabb érzés, amit az est során kivált(hat)ott – miközben a gyakran a szó szoros értelmében letaglózta hallgatóságát a kíméletlenül erős dinamikával. Pedig tud halkan is játszani, elképesztően finom tónusokat is kihoz hangszeréből – de minden leginkább „realizálás”, nem pedig a személyes odafordulás vagy bensőséges megnyilatkozás gesztusa. Ami a leginkább sajnálatos, hogy a Svájcból a nemzetközi életben megannyi versenyt, rendezvényt életre hívó és irányító művésznek nem feltétlen okoz örömet mindaz a tudás és lehetőség, amivel rendelkezik, s ily módon megfosztja magát a pozitív visszajelzésekben rejlő további örömforrásoktól.
