A szívrepesőstől a transzcendensig
Hollós Máté a szavak kiválasztott embere – költői szépségű prózát ír akkor is, amikor épp konkrét zenei élményét vagy tapasztalatát teszi közzé.
Éppen egy évtizede annak, hogy megjelent Hollós Máté bio-diszkográfiája, Szelíd dalok címmel, Simon Géza Gábor munkájaként (Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány, Pannon Classic), a zeneszerző 50. születésnapjára. Annak speciális többlet-értékét a nyolc kompozíciót tartalmazó CD-melléklet bónusz ROM-trackje jelentette, amely Hollós Máté mintegy 400 írását tartalmazza. A kötet címadó kompozíciója egyébként Hollós első (ugyancsak a Pannon Classic kiadványaként megjelenő) szerzői korongján hallható.
Hollós Máté Fotó: Wikipedia
A 60. születésnapra szánt kötet címe egy Vigiliabeli írásé – benne az első jelző a zeneszerző gyermekkori nyelvi leleménye. Mint több interjúban/nyilatkozatban elmondta, a családi szájhagyomány két jelzőt őriz, amelyekkel a rádióban hallható, számára kedves zenéket osztályozta 4-5 éves korában: szívrepesős és lelkifurdalós (az utóbbi a szomorú, az előbbi a felemelő muzsikákra vonatkozott).
Ez a könyv az ünnepelt hathatós közreműködésével készült – ő állította össze a kötet anyagát, míg Simon Géza Gáborra a szerkesztés és a tördelés munkája maradt, valamint lehetőség, hogy közzétegye kapcsolatuk történetét (Utam Hollós Mátéhoz), továbbá egy beszélgetésnyi interjú.
Ami az interjút illeti, abban Hollós Máté utolérhetetlen; öninterjúja, amelyet Az életmű fele című (később könyvként is megjelent) rádiós műsor-sorozat állandó beszélgetőpartnereként készített maga-magával, a leglényegesebb tudnivalókat árulja el a zene (és a zenei élet) iránt elkötelezett alkotóról. Simon Géza Gábor kérdései arra adnak lehetőséget, hogy a kulturális élet megannyi területére rálátással bíró, sokfunkciós muzsikus naprakész válaszokat adhasson.
A könyv érdemi része tematikusan öt fejezetbe foglalt. Az első címe, lakonikus egyszerűséggel: Írások. Két publicisztikát ment át az örökkévalóságnak, amelyek 2004-ben ill. 2005-ben hangzottak el a Bartók Rádióban, a címadó írást, valamint a Liget folyóiratban közzétett Kortárs vagy modern címűt. Ha Schumann azt a címet adta a Kinderszenen záró zongoradarabjának, hogy Der Dichter spricht (A költő szól), úgy is nevezhetnénk ezt a fejezetet, hogy Der Komponist spricht. A zeneszerző foglalkozik bennük olyan időszerű kérdésekkel, amelyek tudatosítása egyaránt hasznos és tanulságos a szakmabelieknek és a potenciális közönségnek.
Hogy mennyire tudatosan tematikus az összeállítás, arra szép példa, hogy e záró tanulmány nem a következő fejezetbe került, amely A zene ligete poétikus címet kapta, miközben konkrét jelentést is hordoz, ugyanis a Liget című folyóiratban megjelent Hollós-írásokból tartalmaz válogatást. Elsősorban e miatt a fejezet miatt izgalmas a kötet a muzsikusszakma számára, hiszen, valljuk meg, alkotói és előadói közül kevesen mondhatják magukat e folyóirat rendszeres olvasóinak…
Túl az ily módon újdonságként felfedezhetőek élményszerűségén, tanulsággal is jár végigolvasásuk. Hollós Máté a szavak kiválasztott embere – költői szépségű prózát ír akkor is, amikor épp konkrét zenei élményét vagy tapasztalatát teszi közzé.
A harmadik fejezet a Recenziók címet kapta – ilyenkor a zeneköltő-társ üdvözli egykori vagy élő pályatársa sikeres művét, szakmai hozzáértéssel, ugyanakkor elfogulatlanul. Ezek az értő reflexiók kihívást jelenthetnek a zenei szakíróknak (akik nem tartoznak primer módon sem az alkotók, sem az előadók sorába, de elméleti felkészültséggel rendelkeznek), s jó esetben azoknak is, akik kritika címszó alatt adnak hangot szubjektív véleményüknek (merthogy objektív, bizonyos konkrét előképzettségek híján, aligha lehet). Olyan recenziók ezek, amelyek akár az egyes művek ismerete nélkül is tájékoztatják az olvasót – s vélhetőleg felkeltik benne az érdeklődést az illető kompozíció iránt. Többségük s Muzsikában vagy a Kritikában jelent meg, de tájékoztatta alkalmanként a Mozgó Világ vagy épp a Képes 7 olvasóit is. Két előadása is helyet kapott itt – egyik A magyar népzene és népköltészet hete alkalmával hangzott el a Bartók Rádióban, a másikat az MTA Zenetudományi Intézete Bartók termében olvasta fel. Ilyen szempontból is érdemes felfigyelni arra a lényegi azonosságra, amely összeköti Hollós írott és felolvasásra szánt irodalmi munkáit (legyenek bármilyen műfajúak, terjedelműek). A választékosság sohasem megy a közérthetőség rovására – a felolvasás során egyszeri hallás alapján kell követni tudni az érdeklődőknek a mondandót, de az írásos megjelenésnél sem igényli a visszalapozás/újraolvasás segítségét.
A legterjedelmesebb fejezetbe a legközvetlenebb írások kerültek: köszöntők, portrék, búcsúk. Itt megint csak a választékosság erénye diadalmaskodik, s a mértéktartó ízlésé. A portrék mindig az örökkévalóságnak készült lenyomatai a pillanatnak, éspedig – Lessinggel szólva – a termékeny pillanatnak. Tehát, lényegi vonásokat rögzítenek, amelyek markánsan jellemzőek az adott személyre. A köszöntőket olvasva plasztikusan kirajzolódik a köszöntő alakja is, aki lényeglátóan egyszerre okoz örömet az ünnepeltnek és ismerteti meg őt olvasótáborával. A búcsú még érzékenyebb műfaj – ilyenkor az „érdekelt” immár kívül esik a szavak-gondolatok hatósugarán, ellentétben az itt maradottakkal, akikkel osztozik a veszteségben a búcsúztató.
Ezekre a rövid lélegzetű megnyilvánulásokra jó szívvel rámondhatjuk, plagizálva Hollós Máténak a Parlandóban közzétett műelemzései sorozatcímét: éremművészet. Bármilyen kicsi is a területük, a felületen kidomborodik az a mérhetetlen többlet, ami Hollós Máté műveltségéből, zenén kívüli tájékozottságából adódik. Utalásai, néha apropói irodalomra, képzőművészetre nyitnak ablakot, tehát a társművészetek ismerői-kedvelői is otthonosan érezhetik magukat e par excellence zenei világban.
A rövid zárófejezet (Zeneélet) a poézis szárnyalásából ismét földközelbe hoz, időszerűen aktuális, az utókor számára dokumentum-értékű közlendőkkel. Ebben a nyitófejezetre visszarímeIő szakaszban mutatkozik meg leginkább, hogy a szellem embere egyszersmind a földi-reális világban is igencsak tájékozott. Legyen ez tanulság elsősorban azoknak, akik ódzkodnak a mai világban a művészre váró, művészete kibontakoztatása érdekében kényszerűen kötelező „tennivalóktól”.
Miként Simon Géza Gábor biodiszkográfiájához, úgy ehhez a kötethez is értékes-gazdag, naprakész információkat tartalmazó függelékanyag járul. S ezúttal sajtóhibákra sem lehet sok panaszunk.
Szerkesztette és a szerzővel beszélget Simon Géza Gábor
(Gramofon Könyvek, 2014)
