Pécs arcai
A száztíz reprezentatív pécsi arc közt néhány volt csak íróé és irodalmáré, más művészeti ágak képviselői ennél nagyobb arányban képviseltették magukat.
Cseri László: Varga István, hajléktalan
Folytatva előző tudósításom gondolatmenetét: a pécsiség mibenléte decemberi – és januári – programokon is előkerült (most összevontan tudósítok róluk más átmenetek miatt is). A Pécsi Galéria finisszázsán például, ahol írók, költők saját szövegeikkel búcsúztattak egy lassan záruló kiállítást Bükösdi Kálmán gyönyörű festményeinek terében. A TÉR/KÉPEKen szédítő perspektívák nyíltak, eget és szerpentint, sebességet, sokféle panorámát; utazást, tájat, repülős, autós helyzeteket idéztek a színes, nagy formákat variáló – az absztrakt és a figurális határán mozgó alkotások. A festmények által körülölelt és inspirált felolvasószigeten Törökország-esszéi mellett és azok ürügyén Kovács Gábor arról is szólt, hogy érzi magát ma pécsiként. E szólam fájdalmasan hangzott fel társai írásaiból ugyancsak. Egy hét múlva ugyanitt, csodák csodájára, egy még népesebb közönség előtt – ám már másféle hangvételben nyilatkozott meg a Pécs-pécsiség-téma. Egyik alpolgármesterünk olvasta fel ugyanis kiállításmegnyitó beszédét a bemutatott pécsi arcok kapcsán, s jelezte, hogy 2016-ban még ennél is sokkal jobb lesz itt élni, mert lélegzetelállító beruházások indulnak be.
Marsalkó Péter: Mazár Mária Ibolya, alkotó
A száztíz fekete-fehér reprezentatív pécsi arc közt néhány volt csak íróé és irodalmáré, más művészeti ágak képviselői ennél talán nagyobb arányban képviseltették magukat. Helyi mesteremberek, vendéglősök szerepeltek nagy számban – egy politikus és jó néhány hajléktalan. Hatalmas tömeg tolongott a bemutatón, ekkorát pécsi kulturális rendezvényen csak Lantos Ferenc két évvel ezelőtti, Király utcai gyűjteményének megnyitóján láttam. S újra tapasztaltuk a már többször szóvá tett technikai problémát: a székek hiányát. Eltüntetik a székeket ugyanis a kiállításmegnyitókról, aztán legközelebb ugyanott, az intézmény más rendezvényén szépen előkerülnek (gondolom, a megnyitók idejére bezsúfolják őket a szomszéd helyiségbe). Kérek szépen minden illetékest, öt-tíz szék legalább maradjon a falak mellett, a sarkokban, ahol nem zavarják a látogatókat s a kiállított tárgyakat! Akármennyire is ez a szokás Magyarországon, ez az esélyegyenlőtlenség fenntartása, hiszen nem gondolnak így a betegekre, idősekre, várandósokra, lábadozókra: senkire, aki nem tud fél-egy órát álldogálni, de érdekelné a program. (Ugyanez a helyzet a JESZ előterében, ahol szintén nem találtunk széket, s aki nem az utolsó percben érkezett s abban a helyzetben van, mint az imént felsoroltak, nagyon elfárad, amíg elkezdődik az előadás.)
Harnóczy Örs: Bencze Zoltán, építész
Visszatértem az arcokhoz: az év végén megnyitott kiállítás terébe január elején beszélgetést szerveztek, ugyancsak Pécs arcai címen. A kiállító, nagy hagyományú Focus csoport tagjaival ült körbe Szijártó Zsolt, az itteni média tanszék vezetője s bár nehézkesen, távolról indult, egész jól kibontakozott a társalgás. A közönség produkált azért egynémely furcsaságot, hosszan értekezett a portréfotó-művészet fortélyairól például egy úr, aki bevallottan még nem látta a kiállítást, egy másik pedig folyton visszavette a szót, amikor a képek modelljei kerültek szóba, mert ő is az. A kevéssé s talányosan hirdetett rendezvénybe kicsit furfangosabb, meglepetéssel telibb, innovatívabb forgatókönyvet képzeltem, a fotók és tárgyaik közötti interakciót, interjúkat például, de bebizonyosodott, hála istennek, hogy a „sima”, eszköztelen beszélgetés is mindenre képes. Megnyíltak az alkotók, elhangzottak az egyéni ars poeticák, s hogy a csoportot az ember és a társadalom kapcsolata izgatja mindenkor. Kiderült, hogy van, aki hosszan készül a fotózásra, s az utómunkálatok: a háttér megkomponálása, beillesztése is fontos eleme az alkotási folyamatának, más spontánabb: természetes közegükben, tevékenységük közben kapja le az alanyait. Senki nem utasította vissza a lehetőséget, hogy Pécs egyik arca legyen, mondták, a végső döntés pedig, hogy mi kerüljön ki a kiállításra, kollektív. Sajnos, hiába reprezentatív az anyag, kevés az esély, hogy megmaradjon hosszú távon a digitális archívumok megszervezetlensége miatt, s mert Pécs városa még nem jelentkezett az anyagért…
Pedig sokat mond el mai valónkról, még ha kevéssé látjuk is egyelőre, hogyan jellemez bennünket, 2015-ös önmagunkat ez a száztíz fotó, pedig találgattuk, huszonöt éve mi nézett volna ki másképpen egy ilyen válogatáson. Az biztos, hogy fotópapíron (nem pedig printpapíron) jelennének meg az előhívott fényképek, aminek patinája van és maradandó.
Kérdésemre, hogy az ábrázolt személyeknek miért csak kb. tíz százaléka nő, meghökkentő és mulatságos válaszokat kaptam. Mind családos emberek vagyunk, így egyikük; a nők elégedetlenek azzal, ahogy a képeken látszanak, nehéz ezért őket fényképezni, mondta másikuk (a csoport tagjai pedig mind férfiak).
Várjuk a következő rendszerváltást – hangzott el, tisztán művészeti érdekből, valamelyiküktől. Negyedszázaddal ezelőtt hihetetlenül érdekes dolguk volt, aztán már nem, bemerevedtek a viszonyok, s olyannyira elment a kedve a fotóművészek egyikének, hogy a fényképezőgépét is eladta akkoriban.
Fotó: Tóth László
A JESZ, az egyetemi színház idei első bemutatója kérdéseket hagyott bennem. A múltkor lelkesen említett elvándorlástéma s a Pécs-image húsbavágó, a közösségnek szóló, a közösséget megszólító, megrendítően aktualizáló előadása után a mostani Brecht: Baallal vajon mit akarnak mondani? Egy arrogáns, amorális pszichopata tarol, miközben a szegény színészek porban fürdenek és egyéb kínokat állnak ki; sötét színpadon, két felvonásban gyötri a főszereplő a nőket, akik, minthogy démoni ereje bevonzza őket, mind behódolnak neki. Baal elárulja, megcsalja mindegyiküket és a barátait is, akik közül szintúgy nem marad állva senki: az ital, az erőszak, a duhajkodás és semmittevés rendre erőt vesz a tisztának induló ellenállókon, még a legtovább kitartón, Ekarton (Kuti Gergely) is. Az általános amoralitás izgathatta a rendezőt, Zakariás Mátét, aki műsorra tűzte a darabot? A finomakat, gyengédeket, ártatlanokat, így a táncoló szüzet is elsodró karizmatikus nihilizmus? A fehér ruhás lány (Johanna: Bálint Adél) vízbe öli magát, miután Baal durván visszaküldi őt barátjához, aki a lány szerelme, akitől ő csábította el, s akivel még a csókig sem jutottak el. Ez tüzeli fel: a szűzies szerelmet csúfolja, alázza meg, amikor a lány váratlanul felajánlkozik neki. Szüzességének véres elvétele a férfit mindössze arra indítja, hogy mosakodni küldje türelmetlenül, kajánul, érzéketlenül az összezavarodott, becsapott alkalmi szeretőt, önkényes, fellángoló szenvedélyének alkalmi prédáját. Az eldobott áldozat öngyilkos lesz, de Gretchenként ő lép a túlvilágról az elmagányosodó Baal mellé, amikor már mindenki elhagyja.
Talán a típus: a minden korban jelenlévő, empátiát, emberséget nem ismerő nárcisztikus, pszichopata törtető érdekelte a szerzőket? Etlinger Mihály mai hangzású, üde zenéje, s a végén a szereplőkből összeálló zenekar ellenpontja lehetne a komor, szürke-fekete, sötét tónusú történetnek, de nem vehető ki jól a szöveg, a brechti tanulságlevonás így meglehetősen nehezített.
Még egy motívumot említenék, ami egyre többet kerül elő művészetben és életben: a látens homoszexualitás rettenetét, önmagát és másokat romboló természetét. Baal kielégíthetetlen, pusztító, dühödt, csalódó, folyton újabb nőtárgyat kereső étvágyát homoszexualitása okozhatja? A főszereplő kinyilvánítja (a szerepben hitelesen, meggyőzően játszó Szabó Márk József révén) egy idő után vonzódását saját neméhez. Elfojtott, elferdített vágyai is lehetnek Baal közveszélyes ámokfutásának motivációi. Ahogyan Sofi Oksanen Mikor eltűntek a galambok című regényében is ez a megbúvó oka a főalak szörnyeteggé válásának.
Az egyetemen mindig akadnak rendhagyó programok, ilyenek esetenként a vendégelőadók szereplései. Ha az orosz néprajzos hölgy nem is bizonyult olyan multifunkcionális és összművészeti performernek, mint az anglisták meghívottja az Isle of Manről, tartogatott meglepetéseket. Ugyanolyan kis terembe zsúfolódtunk, mint az említett másik alkalmon. Ezek a helyzetek egyrészt örömteliek: mennyi az érdeklődő! Itt is: néprajzos és szlavista diákok és oktatóik, s még ki tudja, kik érkeztek izgatottan Valentina Ivanovna Kharitonova orvosantropológus unikális kutatásairól hallani, aki tudományos rendszerbe foglalta az alternatív orvoslást és érintkező területeit. A neves vendég az Orosz Tudományos Akadémia Antropológiai és Etnológiai Intézete Orvosantropológiai Csoportjának vezetője, s a sámánizmus újjászületésének kontextusairól értekezett Oroszországban. Csak kapkodtuk a fejünket a kategóriák láttán (ezernyi táblázat, grafikon, szöveg, kép), ám ő nem a gyógyító módszerek leírására és hatékonyságának vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Láthatólag az izgatta: miként is adja el magát többfelé állami támogatással, politikai segédlettel, jól működő biznisszé fejlesztve sámáni tudását a terület néhány ismert és hírhedt alakja. Dicséret illeti a tolmácsot, a pécsi néprajzszak vezetőjét, Nagy Zoltánt, aki meghívta az orosz kollégát, s annyi russzista, orosz, oroszul tudó előtt tolmácsolt kifejezetten intelligensen. A szervezők gondoskodtak mindenkinek ülőhelyről, s még azt a (hazai rendezvényeinken egyáltalán nem szokásos) módszert is alkalmazták az ott lévők, hogy eggyel odébb húzódott mindenki a sorban az üres székeket elfoglalva, hogy helyet csináljanak a későn jövőnek a sor szélén. Ilyen apró és zseniális trükkökön múlik, hogy jól érzi-e magát a közönség, a befogadó a rendezvényen, akiért minden van. Hogy befogadják-e. A szervezők közül valakinek folyamatosan figyelni kellene erre is. Elkedvetlenítő egyesek magatartása: az Apollo mozi kiváló nőrendezvényén ugyanilyen kis terembe zsúfolódtunk (a szervezők szóltak már az ajtó előtt, hogy nincs bent hely) január közepén, a padlón, a lépcsőkön is ültünk önszántunkból. Én nem tudtam levenni a szememet egy fiatalemberről, aki egy a lépcsőre helyezett fotelban terpeszkedett, míg tőle tíz centiméterre ugyanazon a lépcsőfokon, s fél méterre a padlón ötvenen túli nők ültek, guggoltak.
Vissza a szlavistákhoz, egy másik rendhagyó programjukhoz. Az orosz Állami (volt Lenin) Könyvtár elektronikus használatához tartottak útmutató előadást, prezentációt az onnan érkezett vendégek a helyi Orosz Központban, ami az Orosz Világ Alapítvány kirendeltsége. Az ugyancsak remeklő tolmácsot összeköti előzőleg említett kollégájával az, hogy ő sem végzett orosz szakot, ám alapszakjuk kiegészítéseként (lengyel, néprajz) kiválóan elsajátították a nyelvet, s mint az adott, tolmácsolandó terület szakértői intelligens, értő közvetítői voltak a tárgynak. A nagyszámú és változatos orosz könyvtári forráshoz történő hozzáférési praktikák során pedig azt is elmesélték, hogy fuccsolt be extra szolgáltatásuk: cizellált, minden vonatkozásra, trükkre és alesetre betanított plágiumleleplező programjuk. Egész jól működött – éppen ez volt vele a baj. A megbízók és a célszemélyek ellenérdekeltségén bukott meg az átvilágítás: rosszallták az eredményeket, botrány lett azokból, fellázadtak, beperelték őket…
Fotó: Cseri Hanna
A Trafik kávéház évek óta vonzza a kultúra szereplőit és fogyasztóit igényes, színes programjaival. Legutóbb a Baranya Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház Nők és férfiak: szerepváltozások és elvárások műhelykonferenciáján jártam ott. A női és férfi sztereotípiákat feldolgozó igényes, informatív és szórakoztató estjüket óriási érdeklődés kísérte. Részt vettem ugyancsak a középső szakasz workshopjában, amikor is kortárs képzőművészeti alkotásokat szimbólumnak tekintve alakultak csoportok, s az egyes képekhez csatlakozó személyek oldottak meg páros feladatokat szerepproblémáikra reflektálva. Előtte az emeleti Apollo filmszínházban követtük Schadt Mária pécsi szociológus történeti előzményeket is személetesen ismertető kutatásait a női munkavállalásról, majd élő illusztráció következett. Három sikeres pécsi nő újrakezdéseiről, helyzetfelismerő képességéről; a család, a férj(ek), a szülők s a gyerekek karrierjükben és teljes életükben betöltött szerepéről hallgathattunk meg őszinte beszámolókat. Kudarcaikra, mélypontjaikra, betegségeikkel folytatott küzdelmeikre is kitértek a vallomást tevő nők. (Egyikük utána élelmesen névjegykártyákat osztogatott azzal: ő mindent tud városunk kulturális életéről…)
Fotó: Tóth László
A záró programelem újra a moziban zajlott, immáron mozizással, azaz egy régóta sikeresen működő egyedi műfajjal: Pécs jól ismert filmes pszichiátere, Stark András tartott általa összeválogatott filmesszék megtekintésével egybekötött élénk beszélgetést, amelynek során a női orgazmus medikalizálásáról tudtunk meg a filmekből meglepő, elképesztő és mulatságos adalékokat.
S végül még valamiről ugyaninnen, a Trafikból: lelkes reflexiómat ki ne hagyjam egy olyan közéleti fórumra, ahol valódi diskurzus alakult ki a felkészült, művelt, jól tájékozott, lebilincselően beszélő előadó és közönsége között. A pécsi liberálisok hívták meg Szent-Iványi Istvánt. Az édes süteményezéssel összekötött, hosszúra nyúlt alkalomnak számomra akadt egy kellemetlen epizódja. A Mi lesz veled, Európa? címmel meghirdetett program egészen addig, amíg az EU-ról, annak bármely szegletéről, az aktuális lengyel és magyar politikai helyzet hasonlóságáról és különbségéről, sőt az ISIS konfliktuszónájában kibogozhatatlanul komplikált szír és közel-keleti térképről s a menekülthelyzetről szólt, lenyűgözött. Olyan áttekintést adott minderről, hogy a témához értő és érintett, de más ideológiai oldalon álló hallgatói sem találtak rajta fogást. Már-már azt hittem, létezik objektív, elfogulatlan, semleges politikai elemzés. Ám egy hölgy egyszer csak megjegyezte, hogy erőtlen nálunk a korrupció elleni küzdelem, a csillagos égig nőhetnek az amúgy is magas fizetések, s a szegény többség problémáival nem néz szembe a politika. A vendég először belpolitikai járatlanságára utalt, majd megjegyezte bizonytalanul, hogy ez populizmus, amit a jobboldal szokott művelni, de talán az ellenzék is megpróbálhatná, talán lenne haszna…
Én pedig vagy a populizmus, vagy a liberalizmus jelentését nem ismerem ezek után.
