Seres László életmű-katalógusa
A kötet egésze: újrafelfedezés. Ugródeszka egy nagy művész számára: „nézzétek, mert elfelejtettetek ránézni”.
A szerző reprodukciói
A MissionArt Galéria adott közre egy döbbenetesen mély gyűjteményt Seres László (1945) festőművész műveiből, budapesti és miskolci kiállításához kapcsolódva. A katalógusból kiderül, hogy az életmű két részre osztható: az 1963-79, és a 2006-tól napjainkig terjedő időszakra. Hihetetlennek tűnik, de a két periódus között egyetlen képet sem festett, majd 28 év szünet után majdnem ott folytatta, ahol abbahagyta. Közben volt New York, aztán – nekem fura módon – India, ahol restaurátor-műhelyt vezetett. Hát persze, hogy az újraindítás után másképp festett. (Illetve – ugyanúgy, csak elmélyültebben használva igen korán – tizenévesen – kialakított formakészletét.)
Miskolci művész, ahogy a könyv mondja: egy fővároscentrikus országban nagy dolog vidéki városban rangot szerezni. De önfejű volt, a Főiskola első éve után, 1968-ban disszidál, New Yorkba megy, lehúz pár évet, ott alakul ki máig meghatározó nonfiguratív stílusa. Nekem kicsit Jackson Pollock nyomán járó festő, de ha jobban megnézem akkori képeit, már látszik, hogy nem akar ő senkit követni: festi, ami adja magát a keze alá. „Nem akarok saját világot teremteni” – mondja művészetfelfogásáról.
Vonalak, meg ugyanazon miniképelemek szériáit viszi fel papírra vagy vászonra. Dekoratív hatás? Elsőre igen. De ha közelebb mész a képhez, az élet minivilágára asszociálsz, azokra a nap mint nap ismétlődő apróságokra, melyek meghatározzák mindennapjaid. Mindig ugyanaz, ám mindig másképp, és egymás mellé sorakozva adják életed egy-egy korszakát. (Ilyen a Miami 5 című képe, 1915-ből.) Jobban tetszik a Talány című (olaj-vászon, 50×90 cm) képe, 2010-ből.
Talány (2010) olaj, vászon, 50×90 cm
Határvonal: már majdnem mintha figuratív lenne – nekem olyan, mintha táncoló párokat látnék valahonnan a balkonról pörögni. És mégis bezavarnak a szürke – falevél mintájú – felületek, egyszóval az egész vásznat betöltő dinamika ragad meg. Hasonló dinamika ragad meg a Ritmus című, 2008 -as képén (akril-vászon, 112×92 cm). Egy-egy képelem tán semmitmondó, de futó vonal nélküli szerialitásban odacsábítja a tekintetet, belső képalkotó képességünk elkezd dolgozni, az asszociáció kiegészíti, átrajzolja – ez a befogadói élvezet „aktív” munkája. Voltaképp erre játszik újrakezdés után majdnem minden képe. Hogy a néző szeme (és lelke) elkezdjen dolgozni. Minden nagy műnek – tudatosan vagy ösztönösen – ez a célja, Seresnél ez program, rájátszik, sőt rákényszeríti vízióját a néző belső látására: ettől válnak ezek a művek hatásossá.
Gondold meg, hogy disszidálása előtt már ilyesmiket csinált – hát persze, hogy nem érezte otthon magát a Főiskolán (a hatvanas évek végén, a szocreál uralma idején). De csinálta dolgait, aztán mikor látta, hogy kinézik ebből a közegből, kiment tanulni. Long Islandon egy hippi közösségben élt, de ott is inkább magányosan. Vagyis hogy eltávolodjon az akkor nagyon menőnek számító Pollocktól és magára találjon. A könyvből tudom meg, hogy e korszakából – néhány papírlapon kívül – nem sok maradt. Felteszem, elajándékozta, vagy Long Islandon ezek eladásából élt? Ki tudja. Ezért tudom inkább a „motor” újraindítása után keletkező műveit csodálni. (Csodálni? Nagyképű vagyok: próbálom megérteni őket, mert majdnem mindegyik talány, ahogy fentebb látható volt.)
Külön világot alkotnak késői – a jelen felé baktató művész – tus illetve monokróm képei. A tökéletes puritanizmus, minden cafrangtól mentes egyszerűség: folthatás és szabadon hagyott papírszélek.
Rajz 4 (2016) tus, papír, 31×45 cm
Itt már magára hagyja a nézőt, boldoguljon ő, illetve érje el a hatást a tusrajz maga: a művészi szabadság mellé társul a nézői szabadság követelése. Nincs sorvezető, Seres itt már nem „súg” a nézőnek – igaz korábban sem „súgott” sokat… De olajban is dolgozik, sőt – ahogy Kishonthy előszavában olvasom, itt a totál-nonfiguratívon áttör a hazai föld, környezet, sőt tán az egykori Miskolci Művésztelep közösségének lélegzete. Nekem így jön le Miami 11 című 2015-ös képe (akril-vászon, 91×91 cm).
Miami 11 (2015) akril, vászon, 91×91 cm
A könyv anyaga azért döbbenetes, mert Seres akármit csinál, sehová nem lehet besorolni alkotásait. Nem absztrakt, távol tartja magát az „action painting” mozgalomtól, nem érdekli a közérthetőség, az eladhatóság – autonóm művész. Manapság tán a legnehezebb ezt a belső státuszt kivívni. Újra feltalálja a papíralapú festészetet, de nem foglalja le logóként, újra meg újra játszik a Pollock-stílussal, de azonnal „lekonstruálja” annak mára hervadt világát. (Lásd Káprázat című 2010-es képét, olaj-fa, 76×76 cm.) Maga akar lenni. De úgy akar maga lenni, hogy nem dicsekszik egójával. (Non-ego festészetnek nevezi, amit csinál, tökéletesen találó jelző.)
Káprázat (2010) olaj,fa, 76×76 cm
A kötet egésze: újrafelfedezés. Ugródeszka egy nagy művész számára: „nézzétek, mert elfelejtettetek ránézni”. Szép gesztus a MissionArt Galéria (Budapest/Miskolc) részéről. Abba is hagyom képei elemzését – tanulnom kell, pótolni saját hiányaimat, hogy benne élhessek.
Hát ilyen a Seres.
Seres László: Rajzok és festmények. Drawings and paintings 1963-1979, 2006-2016. Kiadja: MissonArt Galéria, Szerkesztette: Kishonthy Zsolt. Budapest/Miskolc 2017, 180 oldal
