Egy Kossuth-díjas keramikus Göcsejben
„Az én fejemben soha nem fordult meg, hogy el kellene menni. Nem is mentem, de még Egerszegről sem. Ez az én hazám. Itt volt már nagyapám, édesanyám sírja. Itt nyugszik majd jó apám és talán én is, de addig is rám köszönnek az emberek és én visszaköszönök. Itthon vagyok.”
A Páterdomb Zalaegerszeg egyik kitüntetett pontja. Nemcsak a kilátás miatt, amely Kelet felé enged kitekintést a dombok gyűrűjéből, hanem mert a legmagasabb pontján – egy tágas kert ölelésében – két ház emelkedik, az egyik emeletes, a másik elnyúló, ikerház. Műtermes lakásokat a rejtenek a tágas épületek, amelyek a hetvenes években készültek el, a város ambíciójának és az állami támogatásnak köszönhetően. A valamikor jobb napokat látott együttes körül bokrok, fák nőnek, egy hatalmas, öreg gesztenyefa viszi a prímet, s mellette egy nyári szilvafa ontja sárgás gyümölcseit, amelyet nem szed le senki, az udvar gyepébe rothadnak bele.
S van egy különösen magas fenyőfa, amely már szinte belenőtt a házba, s a házigazda, Németh János keramikusművész meséli: a kis fenyőt ő ültette el vagy negyven éve. S ő maga hamarosan betölti a nyolcvannégyet. Műhelye ablakából látta, miként nő, növekszik a városrész, a valamikori békét, nyugalmat árasztó együttest egyre inkább körülveszik panelházak, műhelyek, iskolák.
Szent Kristóf
Az első 19 év bizony gonddal-bajjal telt el a tehetséges fazekas-kályhakészítő család sarjaként. Nagyapja felkeltette a kiváló néprajzos, Malonyai Dezső figyelmét is. Az apa – a família legtehetségesebb tagja –, bár kiválóan rajzolt, a főiskolai felvételi is megfordult a fejében, a családi viszonyok miatt otthon ragadt, s csinálta a szebbnél-szebb díszkályhákat, edényeket. A tanulás már a fiára maradt, Németh Jánosra. Az egyik rendszerváltás akkoriban zajlott, 1948-49-ben. Az iparos – vállalkozó – apa önként felajánlotta műhelyét az államnak, ahol emiatt maradhatott műszaki vezető. A kis Jánosnak is jól jött ez a kapcsolat, hiszen az ötvenes években járunk. Az érettségizett fiú szakmunkásnak állt a fazekasműhelyben, kályhagyárban, s a következő évben beküldte felvételi munkáit a főiskolára. A ládát asztalos nagybátyja készítette. Három szobor – a János vitéz, pihenő paraszt és egy Lenin-fej – meghozta sikert. Behívták felvételire, sőt, a vizsgamunkája is jól sikerült. De ehhez kellett Borsos Miklós „szeme” is, aki meglátta a tehetséget az egerszegi nebulóban, fazekas tanoncban.
A díszítő szakon eltöltött öt év sokat csiszolt a kerámia elkötelezettjén. Nem csábult el 1956-ban Nyugatra, önéletrajzi művében, a Gyökerekben így írt erről: „Az én fejemben soha nem fordult meg, hogy el kellene menni. Nem is mentem, de még Egerszegről sem. Ez az én hazám. Itt volt már nagyapám, édesanyám sírja. Itt nyugszik majd jó apám és talán én is, de addig is rám köszönnek az emberek és én visszaköszönök. Itthon vagyok.”
Betlehem
Nos, ezért vallomásáért is sokan irigyelhetjük. Mert beváltotta azt, amit akkor érzett. És a lehetőségek, ha lassan is, javultak. De jó tíz évet lehúzott a kályhagyárban, mint ipari formás. Elemeket tervezett és gyártott, szobrok és domborművek helyett. A technológiát már ő tudta legjobban, sikereket ért el az ipari kerámia terén. Ám az első alkalommal, amikor egy nagyobb megbízást kapott, a Harkányfürdői reliefet, ott hagyta a biztonságos állást: szabadúszó lett. S volt tanárai sem feledkeztek meg róla, Boros Miklóssal szinte folyamatosan kapcsolatban volt. Somogyi József is gyakran meglátogatta. S feltűnt a városban Keresztury Dezső, a költő-irodalomtudós, aki Jánost fogadott fiának tekintette. Számos alkalmi verset írt könyveibe.
Egyik 84-es rögtönzés:
Azért az agyag
a tűzben keményült forma.
Több mint a hanyag
kézzel írt vers a porba.
Németh Jancsinak szeretettel: Dezső báttya, 1984.
A harkányfürdői domborműnek sikere lett, s egymás után jöttek a megrendelések, kiállítások. Bemutatkozott a tv-galériában, s műtermében feltűntek Keresztury barátai, Takáts Gyula, Sinkovits Imre, Koczogh Ákos vagy a régész-rajzművész, László Gyula. S készültek a zöld mázas, figurális korsók, butéliák. Kitűnt az is, van érzéke a nagyméretű fali reliefek készítéséhez. S a korabeli városvezetés érdeme, hogy számos megrendelést kapott helyben is a hetvenes-nyolcvanas években. A fedett uszoda, a megyei kórház, a Kígyó Patika, s Ságvári Gimnázium mind-mind gazdagodott egy-egy Németh-alkotással, hogy csak a főbb műveket említsük. S számos városban fellehetők a már agyagmázas domborművek, Nagykanizsán, Szombathelyen, Nagyatádon, Budapesten. Külföldön is találhatók munkái, a helsinkii magyar nagykövetségen, Ljubljanában, Canberrában, szintén a nagykövetségen. Hűséges társa és barátja, Szerdahelyi Károly építész (sajnos, néhány éve elhunyt) tökéletesen értette a művész szándékát. Egyik legszebb munkájuk a százhalombattai Csodaszarvas legendát ábrázoló diszkút-domborműve 2001-ből, amely motívumaival tökéletesen alkalmazkodik a Makovecz Imre tervezte templom előteréhez, látványához.
S jöttek a kitüntetések: Munkácsy-díj 1970-ben, a kaposvári II. Dunántúli Tárlat díja, Gádor István-díj.
Hát, igen. Németh János, a maga csendes, elhúzódó módján nem tartozott a szocialista realizmus élvonalába. Nem csinált kurzus-szoborokat, viszont a korpuszok, pieták, szentek, a nemzeti gondolatot hirdető alakok már egészen korán feltűntek művei közt.
1970-es műcsarnoki kiállítása alkalmából az Élet és Irodalomban „az utolsó fazekasnak” nevezték. A mester műveiből valóban áradt a nemzeti-népművészeti szellem, de európai ízléssel, műveltséggel beoltva. Ám tudjuk, hogy akkor ennek a gondolkodásnak a periférián volt a helye. Németh János nem fazekas volt, hanem kerámiaszobrász, annak is a műfaj első vonalában. Volt idő a hatvanas-hetvenes években, amikor három keramikus képviselte Magyarországot a nemzetközi művésztelepeken és kiállításokon. Schrammel Imre, Csekovszky Árpád és Németh János. Ez idővel feledésbe merült.
Ám a zalaegerszegi mestert ez sem érdekelte. A művész makacsul és következetesen alkotott páterdombi műtermében, körülvéve a város szeretetével és megbecsülésével.
Európa elrablása 2014
A nagy csábítás, Olaszország is belejátszott életébe.
Egy újságcikk nyomán a hetvenes években – „milyen tervei vannak, hova szeretne eljutni?” – ő Olaszországot említette meg. S mit ad Isten, egy Olaszországban élő magyar festőművész, Kisfaludi Dala Béla megkereste. Kisfaludi Dala a harmincas években ment ki Itáliába, segített az ’56-os magyar emigrációnak, de sajnos, meglehetősen keveset tudni róla. Ő hívta meg Jánost feleségével együtt, így tölthettek egy hónapot az országban. S adódott volna egy nagy lehetőség: egy óceánjáró hajó kerámia díszítményeit kellett volna elkészítenie. Ám az akkori hatalmasságok nem adtak lehetőséget arra, hogy Németh János három éven át, gyerekestül Olaszországban éljen, alkosson.
Korpusz 2013
Szerencsére a sors kárpótolta: Svájcban élő lánya egy olasz férfihoz ment feleségül. Németh János mindkét országot magáénak élte.
A város, Zalaegerszeg megbecsülése – a díszpolgárság után – 2009-ben érte, amikor elkészült állandó kiállítása. A múzeumhoz tartozó pincerészletből egy látványos, több helységes kiállítótér alakult. Érdemes betérni ide: a változatos kerámiaművek sokasága valósággal elkápráztat, színek és formák kavalkádja fogad, a népi és az európai hagyományok összefonódása. Egy szép album koronázta meg a 2010-es avatást.
És eljött 2014. március 15-e, amikor nyilvánosságra került: megkapta a Kossuth-díjat. A márciusi ünnepségen a polgármester, Balaicz Zoltán jelentette be a jeles eseményt. A taps, az elismerés egy régi ismerősnek, barátnak szólt. Azt hiszem, ennél meghatóbb pillanatokat művész keveset érhet meg…
A következő időben az MMA tagja és a Nemzet Művésze lett.
Székfoglalójában írta:
„Évtizedekkel ezelőtt elkezdtem dolgozni azzal a módszerrel, ami mellett máig kitartok, őrzöm ennek szellemiségét, folyamatosan alakítom, próbálom minél egyszerűbbé, ugyanakkor gazdagabbá is tenni. Elismerem, hogy bizonyos szempontból nem korszerű, amit csinálok, de azt nem hiszem, hogy egy helyben járok. Vallom, hogy a mesterséget meg lehet tanulni, de művészként talán egy élet is kevés ahhoz, hogy az ember eljusson a legtisztább gondolathoz és formához. Nem tudok belefáradni, mert a szüntelen tanulás és keresés frissen tart, mindig felfedezek valami újat, ami addig ismeretlen volt számomra. Azt szoktam mondani, én újat nem tudok csinálni, csak mást. Az elődök hagyatékához hozzáteszem a magam üzenetét.”
Szent György és a sárkány
Sokan vagyunk, akik értékesnek és fontosnak tartjuk ezt az üzenetet, ezt a folyton megfrissülő, gazdag és tág horizontú életművet. S hála Isten, a munka ma sem esett ki a kezéből, a művész jelenleg egy Szent György és a sárkány című, kétméteres reliefen dolgozik, már csak az égetés van hátra, hogy György nap körül a megyei rendőrkapitányság bejáratát díszítse.
