Gyöngyszem a dzsuvában

Az inotai művelődési ház kincsei

Szürreál a művházban – akasztás Pesten: hogyan jött össze a szocreál lenyomása Inotán, 1958-ban?

Kovács Margit: Körtánc (részlet)

Rég terveztem, hogy megnézem, hírét hallottam, de feledésbe merült az is. Most, miután végre megszereztem az engedélyt, benéztem. Ha a 8-as úton Várpalota felé mész, jobb oldalon már messziről látod a Heller-Forgó-féle hűtőtornyokat, világhírű szerkezetek, tán még műalkotásnak is elmennek. Ha tovább mész, egy darabig még az alumínium-feldolgozó épületei következnek, aztán feltűnik az egykori erőmű impozáns vastömege. A kettő között – valahol a „Készenléti lakótelep” bejárata előtt, bokroktól, fáktól rejtve – egy kis téglaalakú épület: a Béke művház. Gyöngyszem a dzsuvában.

Az erőművet 2001 végén leállították – ma már halálra van ítélve – 1951 végétől adott áramot, majd 1958-ra, Szabó István majdnem Bauhausos tervei alapján, megépült a Béke művház. (Nem akárki! Ő tervezte később a Szervita téri irodaházat.) Már a művház építése elején felkérték a művészeket, hogy „díszítsék fel” a házat, ki mivel tudja – szobor, murális, freskó, mozaik stb. És jöttek a művek, ma is tele van ez a kis ház művészettel. (Sajnos a szobrok egy része a szoborparkban, egyet (alumínium – abban az időben az első ilyen, azaz unikális darab – egy lányalak), szóval ezt a darabot megfújtak…

Pátzay Pál és Somogyi József műve

Na, most képzeld el, hogy a legvadabb szocreál közepén olyan művek születtek, melyeket ma is megnézel. Hogy a túróba? Ha kívülről ránézel az épületre – vörös klinkertégla főfal, semmitmondó, porosodó épületrészt látsz. Ám ha közelebb mész, a téglafalba belevésve alakokat látsz: na, ja: Pátzay Pál és Somogyi József sajátos fríz-sorozatát: a szénbányász munkaszakaszok szimbolikus véseteit.

Óriási ötlet. Hogy magába a klinkertéglás falba rézsűsen belevésték ezt a frízsorozatot. Ha nem akarod, észre sem veszed: vörös tégla – vörös tégla. Mert nem kiabál, és nem ám szovjet mintájú giccseket látsz: hanem avantgárdra hajazó figurákat. Nekem a sorozat utolsó darabja – az Elektromosság szimbóluma – nagyon bejött: meghökkentően mai véset: egy női alak, lobogó (stilizált) hajjal, keze előre nyújtva, ujjaiból villámok nőnek. (Somogyi különben is a szívem csücske volt…)

Rozsda Endre: János vitéz (1958)

A művházban jó néhány hihetetlen alkotást találsz. A legkirívóbb példa az előcsarnokból a büfé felé található Rozsda Endre – mára világhírű festő – János vitéz című mozaikja: balhés kishuszárok ugrálnak kackiásan egy nyolcfejű (vagy kilencfejű?) sárkány körül, akinek a farkából virágok (vagy villámok) pattannak elő. Mesebeliek? Látszatra igen, ám groteszk mivoltukban tiszta szürreális narratíva: a huszárok – akik a sárkány „alatt” mintha mit se látva vagánykodnak, és a ló nélküli – single handed hero – János, a vitéz, amint teszi magát a sárkány torkában, az élet fája mögött várakozó csajának – groteszk, tán nem is szürreális, inkább posztmodern. Vagy akármi.

Lehidaltam. Jobban megnézve vettem észre a mozaik felületén a dátumot: „1958”. Ami fura, mert Rozsda ’57-ben disszidált. Most úgy látszik, a külföldi út előtt ezt a kis csodát megcsinálta – gondolom ez volt kilépés ára. Akárhogy is: az a bájos képtelenség, ahogy a népmesei hőst többszörösen ironizálja. János vitéz mellett egy életfa – tele baglyokkal, vele szemben egy másik életfa, ott már egy lányalak figyel. Ha az akkori idők szoc-giccs figuráira gondolsz, nem hiszel a szemednek. (Rozsda már a háború előtt, majd emigrálása után Párizsban jelentős festői karriert futott be.)

Rozsda Endre: Életfa bagollyal

Az ebédlő ma is működik, hátsó falán Kovács Margit 10-12 méter széles domborműve (Körtánc, 1957) – kicsit sok a millió figura (gyerekek, nők, balhés srácok) és sok bájos játékosság, de az egész mégis egy vad vízió, némi népies beütéssel.

Bernáth Aurél: Művelődés a szabadban

A nagyterem – ma Pannon Várszínházként működik. (Igazgató, rendező: Vándorfi László.) Nézőterének két oldalán oszlopsor, az oszlopfejeket Cser Jolán ízléses, kis méretű (18×18 cm-es) terrakottái díszítik. No szocreál.

Azért persze van itt az is, bár tompított barokkal. Az előcsarnok két nagy falán (Fónyi Géza: Almaszüret, 1958) című mozaikja virtigli szocreál csoportkép. Ez a kép murális hascsikarásig rémes. De a színházterem bejárata felett egy óriás mozaik viszont meghökkent: Hincz Gyula műve. Ezen a mozaikon is van persze vastag lábú menyecske – a korszak népieskedő képzőművészeti mániája – de a kép sarkában egy olyan női profil, mintha Picasso utolsó kedvesének (Jacquelinnek) a portréjára hajazna. (Csak a fejeket nézd…) Igaz, nem stimmel a párhuzam, Hincznek nem kellett „másolnia” – volt ott tehetség dögivel. (Egyébként ez a Picasso-kép 1954-ből való, és szerepelt a 2016-os Budapesti kiállításon…)

Na, jó túlzok, de ez a részlet teljesen lefegyverzett. Hincz egy kvázi szocreál óriás mozaikba becsempészett egy picassós bombát… Elsőre csak értetlenkedni tudtam: hogyan lehetett akkor – 1958-ban – ennyi, a hivatalos szocreáltól eltérő (mit eltérő: azzal szembeforduló) művet egy csokorban ide telepíteni? Aztán rájöttem: a forradalom után vagyunk, ekkor már nem lehetett a szovjet mintájú szocreál giccsekkel előállni – és hát egy-két évig volt némi művészi szabadság (gondolj az 1957-es – ünnepelt-botrányos – Nemzeti Szalon-beli Tavaszi Tárlatra, Kassákkal, az Európai Iskola pár művészével, és Csernus Tiborral egyetemben. Igaz, nem tartott sokáig ez a viszonylagos szabadság… Talán – spekulálok – Aczél György trükkje volt, hogy a forradalom után pacifikálja a művészértelmiséget. Aztán jött egy kurva nagy pofon (közben mentek az akasztások, hogy őszinte legyek) pofon a ruszkiktól és Kádártól: a „művészkedésnek” vége, tessenek visszamenni a ruszki modellbe…. A Nemzeti Szalont lebontották, helyét sóval szórták fel – a magyar avantgárdot már ’60-ra elnémították.

Az emeleti faburkolatú könyvtárteremben Bernáth Aurél seccoja (Művelődés a szabadban, 6m x 2.5 m). Ez a kép már belehajlik a szocreál álnaiv szimbolizmusába: a kultúraéhes népek tanulmányozzák a művészeti ágakat: például fuvolázni tanulnak a bokrok alján…(Innen értem meg a Fehér Ház előcsarnokában – mára letakart, szimbólumokkal teli – freskó kompromisszumait.) Mindegy: ez a secco akkor sem a szovjet minta (Levél a frontról) vizuális hazugságait követte. Gyenge, látszik rajta a muszfeladat erőltettsége. Szerintem Bernáth nem vette észre, vagy nem szóltak neki – arról amit Hincz és főképp Rozsda kifürkészett. Hogy itt és most (Inotán, 1958-ban) szabad a pálya, nincs szovjet szocreál, meg pártvonalbeli kötöttség, és szegény Bernáth próbálta azt, amit nem tudott: valami kvázi-szocreált (persze magas színvonalon) előállítani. De komoly ember volt, érezte a kép gyengéit – csak egy alig látható „B” betűvel szignózta a seccót. Az eredmény – gyenge. Ám mégiscsak egy Bernáth van a falon, az egykori kukoricaföldön, a hetedik répában.

Freskó az előcsarnokban

Az erőmű (ötven év működés után) másfél évtizede nem működik, egy részét már elbontották, talán az egészet bedarálják (hacsak nem lesz ipari műemlék). A helybeliek rettegnek, hogy ez a kis ékszerdoboz vajon megmenekül-e a nemzeti értékrombolástól. Egyelőre védett a ház is, a képek is. A szobrok egy része viszont pótolhatatlan. De amire a helybeliek büszkék, az egy kis magyar csoda.