Báró Wenckheim hazatér
A Magvető Könyvkiadónál megjelent nagyregény az utóbbi évek egyik legfontosabb irodalmi eseménye.
Fotó: Szilágyi Lenke
Evellei Kata írja portálunkon megjelent kritikájában:
„A menekülés a szereplők egyik legfontosabb tevékenysége is, amely azonban lehetőségek híján puszta időtöltés marad. A világtól való búcsúzás azért nem mehet békességgel, mert maga a világ sincsen a helyén; ez csak a látszat. (Aligha véletlen, hogy az utolsó szakasz zenei címe „rom”.) A báró szülővárosa olyannyira lepusztult és romos, hogy szinte meg sem ismeri, és egy pillanattal később is csupán a régi másolatának tűnik – de később ráébred, hogy ez a régi valójában sohasem volt igaz. Otthona romos és lakatlan, az ajtók zárva, gazdájuk idegenül bolyong a szobákban. Reménytelen, mindentől elhagyatott hely ez, az Ibolyka nénik, Halics Juniorok és mucsai King Kongok országa, ahol a tájékoztatás fő forrása a Blikk, egymás megértése, elérése pedig lehetetlenség. „Mindnyájan mélyen benne éltek már a félelemben” – szól az Aki bújt, bújt –„, hogy ha kimennek, ők lesznek a következők, akiket megerőszakolnak, meggyilkolnak, meggyaláznak, eltüntetnek, hogy még nyom se marad utánuk…” Aztán a félelem és a meglepetés átadja a helyét a fásultságnak és beletörődésnek. Akármi is történik az országban, enni kell, aludni kell, és előbb-utóbb mindent meg lehet szokni. Akkor pedig miért is ne szoknánk meg?
Mert ezek egyértelműen mi vagyunk, magyarok, a mindent megszokók. A hétköznapi és különc figurák karneválja egyszerre kakofón és követi a maga pontos rendjét; mindenki végigjátssza a saját kiszabott szerepét, anélkül, hogy egy pillanatra is megpróbálna elgondolkodni rajta. És így megy ez, amíg mindannyian össze nem esünk a padlón, mint elöregedett, halálra fáradt, rozoga tangótáncosok.”
