Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Krasznahorkai László kapta 2017-ben az Aegon Művészeti Díjat
Krasznahorkai nem takarékoskodott az eszközökkel, hogy magával ragadja, emlékeztesse és a regénybe zárja olvasóját, a mutatvány pedig hibátlanul sikerült. A Báró Wenckheim hazatér túlzás nélkül az év egyik legjobb műve.
Fotó: Szilágyi Lenke
Krasznahorkai László új regénye nagy ívű körkép a kortárs Magyarországról, egyben saját életművének hatalmas, domború tükre. Összefoglalás és végigtekintés: egy életmű értelmezése a megváltozott időben. Tánclépések és zenei ritmusok tagolják a gyors iramban hömpölygő szöveget, amely azonban soha nem fordul át zavarosságba, mivel mindennek megvan a maga pontos helye és ideje. Éppen úgy, ahogyan azt a karmester előírja, márpedig ha zenéről van szó, a karmester az isten.
Az istenképzet rögtön az előhangban explikálódik – ez azonban nem az alma, a karmester vagy a gyónás fogalmai által előhívott keretet hivatott egyértelművé tenni, hanem magának a történetbe karakterként belépő, egyben önmagát kívülről szemlélő szerzőnek az önértelmezése, így azonnal tudatosul is. A Háború és háború Mastemannja mellett eszünkbe juthat maga Godot is, aki az örök várakozás eredményeképpen már-már egy kisebb istennek számít, ahogyan maga a báró is. Wenckheim Béla maga egy hamis isten, afféle istenke – de nem is az a lényeg, hogy valódi-e, hanem hogy milyen szerephez jut imádóinak életében. Itt pedig fontos szervezőerő. A várakozás motívuma – amely már korábban is olyan nagy szerephez jutott a Wenckheim-birtok életében – itt is visszaköszön, hiszen az első történetben fölbukkanó szélsőjobbos csoport éppen a báró hazatérését várva terrorizálja a környéket, mondván, rendnek kell lennie, mire az úr hazajön. A feszültség nőttön-nő, ahogyan a bulvármédia által üldözött báró egyre közelebb ér úti céljához – hogy aztán egy szatirikus csavarral az egész a feje tetejére álljon.
Wenckheim Béla egyértelműen idegen közegben mozog; először észre sem veszi, hogy átmentek a határon. (A határok ugyanis valójában nem a határon kezdődnek, pontosabban nem a földrajzi határok jelentik a határokat, hanem az emlékek és a birtok lakói.) A szerepek megfordulnak: itt a titkárnak fölajánlkozó szolnoki Dante lesz az idegenvezető valakinek, aki látszólag mindenkinél több jogot formálhat erre a vidékre. Persze nehogy azt higgyük, hogy a Budapest környéki járatokon rendszerint klasszikus olasz irodalomról esik szó: dehogyis, itt egyszerűen egy hátvédről van szó, pontosabban még csak nem is róla, hanem egy rá hasonlító férfiról. Áttételek sorozata, amely finoman jelzi, hogy semmi sem igazi, semmi sem az, aminek kiadja magát, vagy aminek értelmezik.
Ki a báró, a birtok várva várt rejtélyes ura? Egy balfék? Szerencselovag? A család szégyene? Esetleg afféle lelki szemetesláda, akinek mindenki kiöntheti és ki is önti a lelkét, mivel őt senki nem érdekli? Elsőre azt mondhatjuk, hogy a karakterhálózatok középpontjában helyezkedik el, az ő középpontja azonban személytelenebb természetű: emlékek, helyszínek, régmúlt események foglalják el és mozgatják meg – olykor – a szívét. Amikor meglátja a tiszteletére küldött fogadóbizottságot, első reakciója az, hogy ijedten magára húzza a vonat ajtaját (a tervezett ünnepség pedig, szinte már Örkény modorában, teljes káoszba torkollik). Így aztán ő sem válhat valódi személlyé a többiek számára, kölcsönösen megismerhetetlenek maradnak; a báró még azt sem engedi meg, hogy hozzáérjenek, iszonyodik az érintéstől.
Wenckheim Béla szimbólum, és mint minden valódi szimbólum, kizárólag saját magát helyettesíti, így föloldhatatlan és értelmezhetetlen. Azonos önmagával; a neki fölkínált címkéket visszautasítja, pontosabban tökéletes közönnyel viszonyul hozzájuk. Ezzel pedig egyedül áll a szereplők között. A nosztalgiából Mariettának szépített Marika, akire a báró már nem is figyel, a Nórának hívott Dóra, az anyjának pontos másaként élő lány, a névtelenül hagyott, az életéből kilépni akaró Tanár úr, az olasz költő nevét viselő focistára hajazó titkár, Halics Junior, akihez ki tudja (már az olvasón kívül), mi köze van az igazi Halicsnak – mind-mind félreértett, önmagukat sem értő alakok. Nem érzékelik önmagukat, csupán a másikat, interpretációjuk azonban óhatatlanul félrecsúszik, hiszen ha a tükör torz, az általa mutatott kép is torzzá válik.
A könyv elején megjelenő karmester utasítása szerint a zenészek a legjelentéktelenebb eseményekről is aprólékos precizitással kell hogy beszámoljanak, minden gondolatukról, azok születésétől halálukig. A zenekari „tutti” így értelmeződik újra: mindenki mindent elmond, és hogy ebből mégsem lesz káosz, az a pontos elrendezésnek köszönhető. A nézőpontként szereplő figurák valóban mintha egy előre megtervezett mozdulatsort követnének: úgy adják át egymásnak a szót, mintha csak a karjukat nyújtanák a másiknak. Egyik bekezdésből a másikba perdülünk, egyik nézőpontból a másikba fordulunk, könnyedén és elegánsan.
A szöveg mikroszintjén a zenei utasítás gyors tempójú, szabad függő beszéddel operáló, az élőbeszédet idézően ide-oda meanderező, olykor szinte követhetetlen, több oldalnyi hosszúságú körmondatokban valósul meg, amelyek mintha folyamatosan rohannának, menekülnének valahová, hogy azután képtelenek legyenek máshová eljutni, mint a következő mondat kezdetéhez, amely egyben egy másik menekülési utat nyit – ugyanoda, egy végtelen, ördögi (sátáni) körben. A haladás csak látszólagos, valójában az örök visszatérés csapdájában vagyunk. Ahogyan azt a kötet végén is olvashatjuk: Da capo al fine. A kilépés lehetetlenség, de a véget sem érhetjük el.
A menekülés a szereplők egyik legfontosabb tevékenysége is, amely azonban lehetőségek híján puszta időtöltés marad. A világtól való búcsúzás azért nem mehet békességgel, mert maga a világ sincsen a helyén; ez csak a látszat. (Aligha véletlen, hogy az utolsó szakasz zenei címe „rom”.) A báró szülővárosa olyannyira lepusztult és romos, hogy szinte meg sem ismeri, és egy pillanattal később is csupán a régi másolatának tűnik – de később ráébred, hogy ez a régi valójában sohasem volt igaz. Otthona romos és lakatlan, az ajtók zárva, gazdájuk idegenül bolyong a szobákban. Reménytelen, mindentől elhagyatott hely ez, az Ibolyka nénik, Halics Juniorok és mucsai King Kongok országa, ahol a tájékoztatás fő forrása a Blikk, egymás megértése, elérése pedig lehetetlenség. „Mindnyájan mélyen benne éltek már a félelemben” – szól az Aki bújt, bújt –„, hogy ha kimennek, ők lesznek a következők, akiket megerőszakolnak, meggyilkolnak, meggyaláznak, eltüntetnek, hogy még nyom se marad utánuk…” Aztán a félelem és a meglepetés átadja a helyét a fásultságnak és beletörődésnek. Akármi is történik az országban, enni kell, aludni kell, és előbb-utóbb mindent meg lehet szokni. Akkor pedig miért is ne szoknánk meg?
Mert ezek egyértelműen mi vagyunk, magyarok, a mindent megszokók. A hétköznapi és különc figurák karneválja egyszerre kakofón és követi a maga pontos rendjét; mindenki végigjátssza a saját kiszabott szerepét, anélkül, hogy egy pillanatra is megpróbálna elgondolkodni rajta. És így megy ez, amíg mindannyian össze nem esünk a padlón, mint elöregedett, halálra fáradt, rozoga tangótáncosok.
„Nem azt nem értem, hogy miért kell meghalni, hanem hogy miért kellett élni” – töpreng a báró a Vigyázz, ha jön a nyitómondatában – hogy azután a szakasz végén megtalálja rá a választ. Az egyetlen múltbéli eseményre kifuttatott élet centruma aszimmetrikus elhelyezkedésű: a régi csók, a régi megaláztatás emléke ad visszamenőlegesen értelmet egy értelmetlennek érzékelt életnek, mintegy összefogja. (A következő elbeszélés alcíme arrepentida, ami a bocsánatkérés, vezeklés motívumát is előtérbe hozza.) Ez az összefoglaló jelleg nem csupán a narratíva, de a stílus szintjén is érezhető. A szöveg érzelmek, hangulatok széles skáláját járja végig az Eljön, mert ígérte, hogy eljön kisstílű szatírájától kezdve A magyarokhoz dermesztően sötét látomásosságán át, az Aki bújt, aki nem egyiptomi csapásokat idéző apokalipsziséig. Ez utóbbi erős és komor lezárás, amely már-már Macondót juttathatja eszünkbe. Kegyelem nincs: a város elkerülhetetlen sorsa a teljes megsemmisülés. Ez a megsemmisülés azonban nem ad föloldást, ellenkezőleg: csak újraindítja a poklot, elejétől végéig.
A könyv végén szereplő Kottatár a felhasznált és eltűnt, illetve megsemmisült anyagok listáját adja. Van itt minden, hetvenkilenc kocsmától kezdve a disznópörköltig bezárólag. A karmester elérte a célját: végigvezényelte a darabot, és hogy milyen áron, nem érdekli. Hajlandó volt föláldozni egy egész várost, hogy eljátszhassa élete főművét. Ez a főmű pedig egyben remekmű is. Krasznahorkai nem takarékoskodott az eszközökkel, hogy magával ragadja, emlékeztesse és a regénybe zárja olvasóját, a mutatvány pedig hibátlanul sikerült. A Báró Wenckhem hazatér túlzás nélkül az év egyik legjobb műve. Lezár és megnyit – de hogy mit nyit meg, arra már magunknak kell rájönnünk. Már ha képesek vagyunk nem bezárkózni magunk is.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
Magvető Könyvkiadó, 2016, 508 oldal, 4990 Ft
