Almási Miklós: A tudás örömétől a szellemi vakságig
Szabadon kószál az online térben. Az újmódi szerkezetek, a csodákat ígérő kütyüféleségek kihívó polcán szemlélődik. Van-e élet mobiltelefon nélkül? Dolgozhatsz-e laptop nélkül? Hány percig bírnád ki nélkülük?
(ELTE, 1972, ősz) Eltelt azóta fél évszázad. Sőt, annál is több – ha jól számolok. Ám számtanból eléggé gyenge voltam. Ezért is mentem bölcsészkarra, és nem vegyésznek. Kémiából majdnem megbuktam. Akkor éppen harmadéves bölcsész vagyok. Friss szelek fújdogálnak a Pesti Barnabás utcában. Odakinn, az egyetem falain túl, éppen valamilyen ideológiai konferencia dúl. A baloldal bünteti a baloldalt. A moszkvai irányítású itthoni marxisták kiátkozzák a hazai szellemi életből azokat, akik másképp gondolják a jövő filozófiáját, tudományát. Olyanok kapnak selyemzsinórt, akikre tudásvággyal és lelkesen tekintettünk. Csak két nevet említek: Heller Ágnesét és Bíró Yvettét. Az egyetemen mégis más a helyzet. Háttérbe szorul a moszkovita esztétika professzor, utódja szobájának falán a nemrég elhunyt Lukács György fényképe lóg. Sartre és Camus ugyan még nem szerepel a tantervben, de Hegel annál bővebben, s oktatóink valami szent áhítattal ejtik ki a szájukon a „fiatal Marx” jelzős fordulatot. A tetejébe a Grundrisse. Egy eladdig ismeretlen, nagyra tartott marxi mű, abból a korából, mikor még ő sem volt marxista. Speciálkollégiumot hirdet a tanterv. Még nem ismerjük a meghívott óraadó tanárt. Belép egy harmadik emeleti szemináriumi szobába egy sármos pasi. A filozófia szakos lányok szeme felragyog. Negyvenes oktatónknak ez a bölcsészkari entreé-ja. Okosan érvelő színházi és filmkritikáit olvashattuk korábban, s tessék, élőben kapjuk a legszebb férfikorában járó Almási Miklóst.
(Az életmű) Film is, színház is, muzsika nem, csak egy kicsit, na és filozófia és esztétika – ezzel a két diszciplínával kellett volna kezdeni. Írás és tanítás, no meg tanszékvezetés és ami azzal jár. Almási számomra elsősorban dramaturg, mégpedig a legjobbak közül való, holott tudtommal csak nézőként tette be a lábát teátrumokba. Világító erejű röpdolgozatokat tett közzé folyamatosan a szaklapokban. Elsőül filmkritikákat olvastam tőle kamaszkoromban, s csak ámultam, miket látott meg a közepes vagy gyenge magyar filmekben is. Aztán évek múlva drámaelemző óráira jártam esztétika szakos bölcsészként.
Végül, de nem utoljára a könyvei; polcomon sorakozó különféle tárgyú kötetei. Közülük három-négy örök kísérőm, újra és újra előkapott szellemi táplálékom, akár van ürügyem az olvasásra, akár nincs. Mondom a címeket, csak a legfontosabbakét.
A látszat valósága, 1971. Lukács György munkái óta a legfontosabb, legújszerűbb, legolvashatóbb filozófiai szakmunka. Csupa leg, leg, leg. Több mint ötven éve megelőlegezte annak a világnak a feltérképezését, amelyben már évek óta benne járunk. Akár tudjuk, akár nem.
Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? 1985. Nem Csehov-monográfia, annál jóval több. Drámai kalauz nézőknek, rendezőknek, színészeknek egyaránt. Egy mai kiadásban már múlt időbe kellene tenni a címet: Mi lett velünk?
Anti-esztétika, 1992. Szellemi vihart kavaró könyvecske. Mikor először olvastam, nálam is kiverte a biztosítékot. Azóta beérett a gondolatsor, fejet hajtva kell elismernem, tetszik vagy nem, a legkevésbé sem értéktudat vezérelte művészettörténeti (benne film, színház, irodalom) korszakban élünk.
A szerelem lehetetlensége, 2012. Bevallom, ez a legkedvesebb Almási-könyvem. Telitalálat, amit az érzelmek tegnapi és mai (2024-es) betegeskedéséről ír. Minden bekezdése forrón aktuális: javaslat a Kiadónak (Kalligram), tessék utánnyomást indítani.
Almási Miklós
Elég a múltidézésből, nézzük a szerző egyelőre legújabb szellemi termékét (merthogy a vincsesztere őriz még majdani nyilvánosságra szánt szövegeket, abban egészen biztos vagyok).
(Négy az egyben) Aki megveszi AM (barátoknak: Alma) új kötetét, négy kis könyvet fizet ki a pénztárnál. Az elsőben tíz miniesszét olvashatunk olyasmikről, hogy a bunkók világuralma felé tartunk, a szellemi eltompulás tömegpusztító trendje elől nem lehet kitérni. Megszűnik a „rábízatás viszonya” ember és ember között, a másik iránti felelősség, melyről szerzőnk egy igen alapos dolgozatot közölt, igaz, még a múlt évezredben, egy szebb napokat látott, akkortájt divatos és színvonalas folyóiratban (Esszé a felelősségről. Valóság, 1976. október). Erőt vett rajtunk a digitális lustaság, miközben a kiégés veszedelme (bűvös divatszóval a burnout) fenyeget minket. Nincs recept, gyógyír a bajra? Van, ha elég bátrak vagyunk, mint Almási példája, Helène Grimaud, a világ ma élő egyik legjobb zongoraművésze, aki fogta magát, s évekre elment veszélyeztetett állatfajokat gondozni. Úgy lászik, hálisten, ragadós a Brigitte Bardot-i példa. Így esetleg meg lehet úszni a társadalomlélektani csapdákat.
A második könyvecske írója szabadon kószál az online térben. Az újmódi szerkezetek, a csodákat ígérő kütyüféleségek kihívó polcán szemlélődik. Van-e élet mobiltelefon nélkül? Dolgozhatsz-e laptop nélkül? Hány percig bírnád ki nélkülük? Mindenki atomizált magánlény, egy 20. századi jeles szociológus, David Riesman kategóriáival élve, a magányos tömeg kívülről irányított egyedei vagyunk.
A harmadik füzér a múltban tallózva belop a kötetbe néhány régi dolgozatot. A kánon jogos utálatáról szóló írás és a Richter-enigmát bogozó tanulmány nekem ismerős korábbról. Jogos az itteni újabb felléptetésük. Mindkét szöveg egyféle velem járó cikkecske, rövid, de tartalmas vademecum. Képzettársításom támad: mi lenne, ha a zenei előadóművészetben is néhány véleményvezér mondaná meg a tutit. Hogy például Richter nem jó zongorista, és nincsen mert vagy miért, hanem a „csak” van, mert a kánont néhány botfülű hangadó igazgatja. Jó lenne, ha Barenboim és Pollini helyén néhány felejthető sztárocska neve kerülne a ranglista élére? Pimasz kérdés, de valóságos.
A negyedik menet – meg a ráadás – afféle svédasztal. Az előételtől a desszertig mindent megtalál benne a gyomrára kényes fogyasztó (akarom mondani: olvasó). Az is jóllakik tőle, aki csak csipeget, s nem esik neki mohón a szervírozásnak. Nehéz falat, mégsem rágós a Heideggerről szóló östörgés, mármint, hogy náci szellemisége létére hogyan lehet valaki mégis a 20. század vitathatatlan súlyú gondolkodója.
Almási kérdez – Almási válaszol. Állítólag már nem tanít egyetlen egyetemen sem, csak így a könyvével ül le velünk szemben, és mondja, amit gondol, amit érez, amit fontosnak tart. Éppen kilencvenkettedikben jár. Ezt csinálja utána bárki!
(Utóirat) Ezt még nem írtam meg sehol; ideje a nyilvánosság tudomására hozni, hogy mivel tartozom Almási Miklósnak? Valaha tudósnak készültem, papírom is van róla, hogy esztéta lettem az ELTE felszentelése által. A munkáltató intézmény, ahol a tizedik – névtelen – múzsa szolgálatába szegődtem, vaskos dolgozatot rendelt tőlem, amiből csak arra emlékszem, hogy átütő papírra, négy példányban gépelt szövegében sűrűn szerepeltek kizárólag az Idegen Szavak Szótára segítségével felfejthető mondatok. Mit tesz Isten! Vagy a sors? Almási Miklóst kérték föl a párszáz oldal lektorálására. Máig ható érvénnyel befolyásolta a pályámat, életutamat. Nem köntörfalazott, nem simogatta meg a buksimat, csak finoman értésemre adta, hogy „Nicht diese Töne”, azaz „Más muzsika kell.” Azóta ennek a tanulságnak a jegyében próbálok dolgozni. Semmi tudomány, semmi szakzsargon. Szeresd az olvasóid, és nekik írj, ne korcsoportos nemzedéktársaidnak. Tanulj meg magyarul!
Köszönöm, Alma!
Almási Miklós: A tudás örömétől a szellemi vakságig. Írások a kultúra mámoráról és a műveltség leárazásáról. Kalligram Kiadó, 2024. 235 oldal, 3990 Ft
