Tévedések szomorújátéka

Verdi: Traviata – Operaház

Megmondom én, ki az, aki siet. A rendező, Anger Ferenc, aki bizonyítani akarja, nem Verdi, hanem a maga eredetiségét.

A történet ott kezdődött, hogy édes jó anyám nem vitt magával a következő bérleti előadásra, az Erkelbe. Ez az opera még nem való neked, kisfiam – közölte megfellebbezhetetlen döntését. Majd a Fidelióra elviszlek a jövő hónapban. Alig tette ki a lábát a lakásból, azonnal fellapoztam az Operák könyvét. Mindent megértettem. De hiába tettem föl a régi, tekerős gramofonra az első felvonás bordalát, nem pótolta az előadást. Hatvanegynéhány év után most végre sikerült. Igaz, hogy a legendás Gyurkovics Mária helyett Pasztircsák Polina adta a „tévedt nő” szerepét, de nem bántam a cserét. A zenedarab, a ház (mármint az Ybl-palota) s nem utolsósorban a remek énekesnő visszafiatalított hosszú évtizedeket.

Ki az, aki itt téved? Aki a regényt írta (ifj. Alexandre Dumas), majd színpadra ültette ezt a 19. század közepi drámát? Vagy Verdi, akinek állandó librettistája (egy bizonyos Piave) szállította a szövegkönyvet? A zenebolond közönség, aki első alkalommal megbuktatta a velencei Fenicében a darabot? (No, ők biztosan.) Vagy a Sugár úti dalcsarnok igazgatása, hogy a júliusi hőgutában is sorozatban játszanak népszerű operákat (Pillangókisasszonyt, Traviatát, Rigolettót)? Ők biztosan nem. Ahogy azok sem, akik a júliusi estében nem hideg sört kortyolgatnak egy kerthelyiségben, hanem régi sorsokba pillantanak bele Lotz Károly mennyezetfreskója alatt.

Akik tévednek, azok ezen az estén a színpadon szerepelnek. Alfréd, mert hisz az őszinte szerelem tisztító, életmentő erejében. Violetta, mert korábban azt hitte, s úgy is élt, hogy másoknak kölcsönbe adhatja a testét, attól még ugyanaz az ember marad. És apuka is téved, amikor elrángatja a fiát a szeretett nő mellől, hogy a kor prűd erkölcsének eleget téve a tisztesség álarcába bújtatva adhassa férjhez leánygyermekét. (Erről a gyermekről majd később.)

Ennyi tragikus vétség nem elég egy színházi estére? Mi az, hogy elég! Sőt, sok is.

Ha már vétségekről beszélünk: miért kellett kettőbe szelni a háromfelvonásos darabot? Ki siet ennyire? És hová? A büfések biztosan nem, mert veszítenek egy szünetnyi fogyasztót? A ruhatárosok és jegykezelők sem, mert igen ifjak, s tán nem félnek tíz után hazamenni? A karmester (Leonardo Sini) sem; a tempói mind helyénvalóak, s a végén ő is türelmesen élvezi a negyedórás sikerovációt.

Megmondom én, ki az, aki siet. A rendező, Anger Ferenc, aki bizonyítani akarja, nem Verdi, hanem a maga eredetiségét. Rajta hagyni a nyomát egy előadáson, amelyre, ha évek múlva felbukkan emlékeinkben, úgy gondoljunk, ez az opera az, ahol a főszereplő férfiú, bizonyos Alfred Germont tigrisugással veti rá magát a hatalmas, bárányfelhős kanapén pihegő Violettára. Fel is dől a hatalmas méretű tákolmány, elrejtve a szerelembe esőket, ám nem az az egyetlen zavaró mozzanata az estének. A rendező siet bizonyítani egyéniségét, azért hozat be átlátszó plexi-koporsóban fészkelődő táncoslányt a hat balettos fiú mellé. Egyéb tévedésekről (zománclavór, priznic, vattacukor stb.) ne essék most szó, mert az élmény megvan, és ez javarészt a címszerepet alakító Pasztircsák Polinának köszönhető, aki a két részre szabott három felvonáson át személyében hordozza, éli és élteti a drámát, pardon, a tragédiát.

Tökéletes diszpozícióban, átélt színészi játékkal, egész lényével állítja elénk a „tévedő” fiatal lány szerencsétlen sorsát. Ugyanezt már nem lehet elmondani a tenor főszereplőről; Boncsér Gergely a második részre találja csak meg a figura igazi lényét, és sajnos a saját hangját is. S végül apuka, a harmadik főszereplő.  Hallomásból írom, egy francia társulat baritonistája nem vállalta a szerepet, annyira ellenszenvesnek találta Georges Germont-t. Kelemen Zoltán vállalta, és hangi alakításával nem is okozott csalódást. Ellenkezőleg, az opera egyik slágere, az apa áriája, több más betéttel együtt nyíltszíni tapsot kapott. (Mit szólt volna ehhez Klemperer?! Ezen az estén többször is ott kellett volna hagynia a dirigensi pulpitust, ahogy egy negyvenes évek végi pesti előadáson tette, mikor a kitörő nézőtéri vastaps miatt nem vezényelhetett tovább.) Meglehet apuka a legnagyobb tévedő, s akkor finoman szóltam: 1. megakadályozza a fia boldogságát, 2. visszaveti az erkölcsi mocsárba Violettát. Mindezt azért, hogy a lányát tisztességgel férjhez adhassa. Az utazó kereskedelmi ügynök jelmezébe öltöztetett énekes be is hozza leányát a színpadra. S akkor megértjük, miért kell mindenáron a tisztes „úriház” légvárát építeni családja köré. Megértjük, s ugyanakkor nem hiszünk szemünknek. Mi ez a jelenet? Paródia? A rendező önkritikája? Vagy valakit mindenáron a néma operaszínpadi nyilvánosság elé kellett hurcolni? A túlkoros leánygyermek egy vattacukorral a kezében érdektelenkedi végig az előtte zajló drámát, míg jóságos atyja el nem vezeti.

Hogy a darab, azaz az előadás mégsem sekélyesedik olcsó hatásvadászattá, arról Pasztircsák művésznő és a remeklő kórus (karigazgató: Csiki Gábor) gondoskodik. Tiszta hangok özöne árad színpadi jelenlétükből, valahonnét a szívük mélységéből árad a Verdi-dallam, s száll fölfelé, egészen a tériszonyos harmadik emeletig, a kényelmetlen ülő- és állóhelyek népéig. Végül a karzat is ünnepel, mert Polina dosztojevszkiji magaslatokra emeli a harmadik felvonásban (pardon, a második rész második képében) meghalni alig tudó Violetta színpadi alakját. Mintha az emlegetett Gyurkovics Mária is beszédülne egy pillanatra a lépcsőházi panteon fotójáról. Igen, ezt így kell, mondhatná, de ha ő nem, mondom hát én.

Aztán jöhet a vastaps, hosszan és megérdemelten. Gyalog megyek jó darabig, s azon tűnődöm, az Andrássy út meg a Liszt Ferenc tér népe között kanyarogva, mennyi lehet köztük a tévedt ember. Ami így hat a nézőre, az mégis remekmű, a Kodály szerinti bonmot értelmében, mert a ruhatáron túl is viszem magammal a zenét, a játékot – rigorózus esztéták most ne figyeljenek – az üzenetet.

Már csak azt nem tudom, hol vették a vattacukrot?

Verdi: Traviata. Operaház, 2023. július14. Rendező: Anger Ferenc