Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés / Örkény Színház
A bűn és a bűnhődés relativizálása, a cselekedetek és a megszólalások erejének szubjektivitása tán sosem volt ennyire erősen jelen, mint napjainkban.
Fotók: Horváth Judit
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című művében szinte bármely kor bármely társadalmában meg lehet találni az éppen odaillő, elgondolkodtató narratívát.
Gáspár Ildikó rendezése a hazai és az általános erkölcsi normák mentén építi fel Dosztojevszkij világát, mai nyelvezeten megírt szövegbetétekkel és egyszerűen befogadható látványvilággal. Az intelligens előadás nagy, de nem hiábavaló értelmezési lecke minden korosztály számára.
Egy üres irodai szék fogad minket az Örkény Színház teljesen csupasz színpadán. Az egyébként három felvonásos, közel négy órán át tartó előadás első felvonásában jelenetről jelenetre egyre több értelmet nyer ez az ártatlan irodai szék: a hatalmasok arroganciáját, az értelmiségi létet, a túlélésért folyton irányt változtató emberi viselkedést.
A színpadképet az előadásban visszatérő, színes símaszkban fellépő női kar egészíti ki, ami Matkó Tamás többszólamú zenéjével és Tóth Réka Ágnes jó ritmusú dalszövegeivel hol az eseményeket narrálja, hol a főhős legbenső gondolatait hangosítja ki, vagy éppen kommentálja az eseményeket. Eltakart arcukkal egyszerre keltenek komikus és félelmetes látványt, színvilágukkal számomra megidézik az Agymanók című mese szereplőit is.
A maszkkal a görög színházi hagyományt és egy orosz feminista, progresszív művészeti csoportot is megidéző kar tagjai egytől egyig több szerepet is játszanak. Szinte látom, milyen villámgyors öltözések folyhatnak a backstage-ban, amikor a színház logójával ellátott melegítőszettjükben lelépnek a színpadról. Bár az alapöltözetük, a melegítő marad.
Ahogyan a többi szereplő esetében is. Szabados Luca jelmezvilága csak az egyetemről kirúgott, az értelmiségi létbe kapaszkodni akaró, de folyton visszaeső és pénzzavarban szenvedő Raszkolnyikovot játszó Polgár Csabánál engedte el az uniformist. Fehér pólóján minden meglátszik: izzadság, kosz, vér. De hiába tudjuk, hogy egy társulat viseli anyaszínházának melegítőit, mégis, ha már egyvalakin nincs, az már a betagozódási kényszerre, az egységesítésre, a kilógásra hívja fel a figyelmet. Ez az örökös kilógás és leszakadás fullasztó lehet. Izsák Lili díszlete szépen reflektál erre az érzésre. Annak a zacskónak, amelyből Raszkolnyikov szívja a bódító kábítószert a világ elviselése érdekében, nagyított mása lepi el a színpadot az első felvonás végén. Azon nézhetjük kivetítve, ahogyan a zsarnokoskodó uzsorás fejéből szép lassan csorog a vér a fejbe csapása után, majd egy eltakaró kéz mutatja, hogy az éppen akkor hazatérő unokahúgával is végez az elkeseredett és megrémült Raszkolnyikov. Ez a megoldás eltávolító, ugyanakkor nagyon érzéki is.
Ez a szemeteszsákszerű valami a második felvonásra belepi az egész színpadot, hogy aztán a harmadikra a megtisztított pódium fénysoroknak és lámpáknak adja át a helyét. Izsák díszlete végig követi a főszereplő lelkivilágát, a bűntettet elkövető lelkében dúló harcát, a szubjektív erkölcsös és a hitvány rész háborúját tárja a néző elé.
A szöveg fajsúlyossága mellett a Bűn és bűnhődés thrilleres-pszichodráma világát nagyban támogatja a zenei szövet, és Balogh Csaba Andor remek dramaturgiai érzékkel rendelkező világítása.
Talán éppen ennek tudható be, hogy az első felvonásra kicsit sok és súlyos monológ jutott, ami éppen a gyilkossági jelenetre, a csúcspontra tompítja el a néző agyát. A kezdeti vontatottság azért is érezhető, mert ebbe a monumentális előadásba minden szereplőnek bele kell rázódnia. Az alkoholista, családját elhagyó Marmeladov hangját, tónusait és hitelességét Friedenthal Zoltán az előadás második felében találja meg, az elején inkább szépen elmondott és előadott, mintsem átélt sorsmonológot hallhatunk. A feleségét játszó Józsa Bettina is szépen lassan engedi bele magát a tüdőbeteg, szegény, de a gyermekeiért mindenáron magát tartani akaró, kemény és védtelen asszony bőrébe. Pogány Judit azonban a kapzsi uzsorás szerepében azonnal erős és megkérdőjelezhetetlen színpadi jelenléttel bír – pedig végig háttal ül nekünk abban a pár jelenetben. Nem gondoltam volna, hogy egy tarkótól így tudok tartani!
Terhes Sándor Szvidrigajlovja egyszerre visszataszító és szánandó. Bár jól megcsinált karaktert hoz Terhes, ezzel együtt az ő történetszála lehetett volna rövidebb is, még akkor is, ha értem, hogy az erőszakos, szexuális ragadozó öngyilkossága és bűntudata Raszkolnyikov ellensúlyozása miatt szükséges. De talán ennyire mégsem.
És akkor a társadalom szempontjából rossz embert ölni nem bűn elvét követő Raszkolnyikov. Újra és újra ámulatba ejt, hogy Polgár Csaba mennyiféle szerepet képes elbírni. Folyamatosan építkező, jelenetről jelenetre változó, a lelki vívódást és a saját maga alkotta erkölcsi rend képviseletében érzett büszkeséget mimikában, testtartásban, változatos színészi technikákkal hozza. Egy állandóan hullámzó energiamező, az előadás origója Polgár, aki keringésbe hozza maga körül a többieket.
A maga alkotta emberi naprendszerében méltón helytáll Kókai Tünde Dunyája, aki testvérként a raszkolnyikovi elmélet ellentétét képviseli: a nagyobb jó, a család gazdagodása és biztonsága érdekében magát és nem mást áldozna fel. És állja a sarat Hajduk Károly Dunyát éppen elvenni kész Luzsinja is, aki Polgárral ellentétben kevesebb színészi eszközzel, de azokat – a hangszínt, a mimikát – tűpontosan és erősen felhasználva formálja meg a csak a saját érdekeit néző, hataloméhes üzletembert. A naprendszer tagja a bohókás, inkább a carpe diem szellemében, de megfelelő normák mentén élni próbáló barát és a családért a saját testét áruba bocsátó, Raszkolnyikovba beleszerető Szonya is. Míg az előbbinél Borsi-Balogh Mátét jó ennyire bolondosnak is látni, addig Szaplonczay Mária figurájának lényegi ártatlanságát és naiv szépségét most inkább alkatában, mintsem játékában látom.
Mácsai Pál rendőrbírója, a gyilkossági esetet hideg logikával és pszichológiával felgöngyölítő Porfirija maga alkotta törvények világában él, akárcsak Polgár karaktere. A kimért és rafinált humorral játszó Mácsai és a szenvedélyes, kissé tébolyult Polgár kettőse egy sziporkázó eszmefuttatáson alapuló jelenetben csúcsosodik ki. Igaz, egyfajta isteni szózatként feltűnik Mácsai már az első felvonásban is, hogy erkölcstörténeti monológgal filozofáljon Polgár karakterén. Azonban ez a be-belépés a későbbiekben nem fordul elő, így ez egy – akár elhanyagolható – geg marad. Mácsai alakítása azonban egyáltalán nem elhanyagolható.
Mint ahogyan az Örkény Színház teljes alkotócsapatának összmunkája és erőfeszítései sem, hogy ez a mű a maga komplexitásában a legteljesebb körűen jelenjen meg a színpadon. Bár lehet, egy kissé szikárabb történetvezetés jót tett volna a rendezésnek, a lényeg így sem sikkad el: az utolsó jelenetben az önmagát feladni készülő, krisztusi pózban és fényárban feszítő Polgár nem képes kimondani, hogy ő gyilkos. Mert nem tartja magát annak. Mert szerinte ő jót, nem rosszat cselekedett, még ha a körülötte lévő közösség tagjai nem is ezt gondolják. És ez a felfogás, a bűn és a bűnhődés relativizálása, a cselekedetek és a megszólalások erejének szubjektivitása tán sosem volt ennyire erősen jelen, mint napjainkban. Mindig van mivel felmentenünk magunkat, és sokan ezzel az eszközzel annál szívesebben élnek, minél több hatalom van a kezükben. Legyen szó családról, színházról vagy parlamentről.
