Mozartwoche
Aki nemcsak az „istenek kegyeltje”
1956, vagyis Mozart születésének bicentenáriuma óta „törleszt” a szülőváros, mintegy feledtetve az egykori méltánytalanságokat, időtálló kultuszt teremtve a zseninek. A Mozart Hét egy olyan matematikai nonszensz, amelynek „hibáját” a legrigorózusabb matematikatanár sem róná fel: a január 27-i születésnap köré rendezve ugyanis csaknem két hétig tart az ünnepléssorozat. Idén január 24-től február 2-ig.
MOZART-UND-SALIERI_Maximilian-Kiener_Eva-Wiener_Ursula-Winzer_Philipp-Schmidt_c_SMT-Bernhard-Mueller
A Nemzetközi Mozart Alapítvány gyors statisztikai áttekintése egyértelmű bizonysága annak, hogy a Mozart-rajongás örökletes, már-már ragály-erővel hat: mintegy 26 000 látogató, a világ 55 országából! A Mozart Hét nyitja a változatos rendezvények sorát a Fesztiválvárosban – bevallottan 91 %-os kihasználtsággal, egyszersmind visszaigazolva a kínálat érdekességét.
A fesztiválprogramok sorozatában megannyi koncepció vizsgázott jól, jelesen, sőt, kitűnőre! Az ünnepelt iránti rajongás pedig rendre elfogadó jellegű: amikor kizárólag Mozart-művekből áll a program, a koncentráltságnak, a monotematikának lehet örülni, de hasonlóképp érdekes – és minden alkalommal gondolatébresztő szempontok sokaságát veti fel -, ha más (Mozartnak vagy nekünk kortárs) szerző művei is szerepelnek a gazdag programban, akár ellenpontozásként.
A Mozart Hét intendánsa 2019 óta Rolando Villazón, aki 2021 nyarától a Mozarteum Alapítvány művészeti igazgatója is egyben. Az Operalia-versenyek egyik olyan „felfedezettje”, akinek munkássága erőteljesen bizonyítja a zenei versenyek (gyakran joggal) vitatott hasznát. A mexikói tenor, aki színpadi pályafutása mellett a művészet további területein is feltűnt (többek között képregényeket rajzol, regényeket ír, operát rendez), nemcsak „energiabomba”, hanem azzal a különleges tulajdonsággal is bír, hogy környezetét „megfertőzi” a lelkesedésével. Művész-partnereket csakúgy, mint az alkalmi zenehallgatót – avagy az „utca emberét”. Magam is szemtanúja voltam, hogy nemcsak megismerik, hanem gyakran megállítják az utcán, egyszerűen csak köszöntik, avagy hálás-rövid élménybeszámolóban is részesítik. Villazón, aki a „Mozart plusz” típusú programok után merészen kizárólag Mozart-programmal lepte meg az érdeklődőket, időről-időre kísérletezik. Éspedig nem elvont, „laboratóriumi” szempontok szerint, hanem ráérezve arra a „fősodor”-ra, amelyet a mindenkori érdeklődés intenzitása alakít ki. Tehát, nem kiszolgálja a potenciális közönséget, hanem olyan kínálatról gondoskodik, amelyet „mindenki” a magáénak érezhet – ugyanakkor a felfokozott érdeklődés légkörében számottevő ismeretanyagot is biztosít, túl az értékeknek köszönhető élményeken.
MoWo24_Joana-Mallwitz_Igor-Levit_c_Wolfgang-Lienbacher_74
A 12 nap során néhány műsor többször is előadásra került – a gazdag választékban a bőség zavarával küzdhetett az érdeklődő, s tehette ezt azzal a biztos tudattal, hogy kizárólag jól (netán legjobban) választhat, s a telhetetlenek felidézhették magukban az elhíresült (mozarti) tanulságot: „akinek ennyi jó kevés… A fesztiválprogram olvasmányként is számot tarthat az érdeklődésre – a zeneirodalom alaposabb megismerésére inspiráló ritkaságokon túl láthatjuk az élvonalbeli előadóművészek reprezentatív képviselőit, s a magyar „olvasó” szíve szaporábban dobog, amikor Schiff András vagy Fischer Ádám nevét olvassa…
A 268. születésnap köré rendezve új ciklust kezdeményezett az intendáns, amikoris Mozart zenéje mellé valamely (inkább többé, mint kevésbé) jelentős kortársainak műveit társítja. S ugyan ki más lehetne az első „vendég”, mint a megannyi mítosz- és legenda teremtésében részes Antonio Salieri. Miloš Forman nyolc Oscar-díjjal értékelt filmje közismertnek tekinthető – vetítését e keretek között az tette élménnyé, hogy Villazónnal és vendégeivel folytatott beszélgetés követte. Innen kezdve is érdekes volt visszafelé haladni: találkozni a film alapját képező színpadi művel. Peter Shaffer Amadeusa két alkalommal került színre a Landestheaterben. Önálló produktum, mondhatni, látványként kortársunkká téve a pop-sztár Mozartot (akinek extravaganciája láttán persze aligha képzelhető el, hogy ilyen figurában olyan szellem lakik, amely a Szépség és Harmónia világának felkentje – miközben zsenialitását nem kérdőjelezzük meg). Salierit viszont – meglepő módon – „emberközelbe” sikerült hoznia a remek Sona MacDonaldnak, szerepének érzelmi-indulati kidolgozottságával. Villazón dramaturgiai tanácsadóként szavatolta a produkció jelentés-rétegeinek arányosságát. A látvány nem terelte rossz vágányra a figyelmet – ha valamit, a mikroportok használatának indokoltságát lehet rosszallni, hiszen a mesterséges erősítés könnyen felületesebb szerepformálásra csábít(hat)ja az előadót, aki tudja: a végső hangzáskép kialakításában voltaképp csak közvetetten vesz részt. Az általánosan magas hangerő-szint keskeny sávban egy idő után már-már közömbössé teszi a hallgatót, tehát a dinamikai különbségek jelentéshordozó szerepe-lehetősége háttérbe szorul. Ilyen produkcióknál kiváltképp hasznos a tartalmas műsorfüzet, amely a gondolatébresztő tanulmányok jóvoltából további kapcsolat-építő lehetőségeket kínál mind a darabbal, mind az előadással.
Lisa Fertner und Aaron Röll
És tovább visszafelé Shaffertől: némi közvetítéssel Puskin „Mozart és Salieri” című dramolettje is helyet kapott a programban: Rimszkij-Korszakov egyfelvonásosa került színre a Bábszínházban, „megfejelve” Matthias Bundschuh Előjátékával, amelyben Salieri-áriák csendültek fel. Körültekintésre vall, hogy bár korhatár-jelző karikát nem alkalmaztak, tekintettel a játszóházra, feltüntették, hogy 12 éven felülieknek javasolt az előadás, amely a Nemzetközi Mozart(eum) Alapítvány, a Marionettentheater és az Universität Mozarteum koprodukciója. Korántsem csupán a mítoszok és legendák kedvelője élvezte ezt a nívós kikapcsolódási lehetőséget. Állami Bábszínházunk fénykorának világszínvonalú produkcióinak magas mércéjével mérve is elismerésre méltó teljesítményként értékelhető a megannyi közreműködő gondos összmunkájának eredményeképp létrejött előadás. A felsorolhatatlanul hosszú stáblistát a műsorfüzet őrzi – a Mozart Hét keretében most debütáló három fiatal énekes nevét érdemes megjegyezni (Ekaterina Krasko, Konstantin Igl, s főképp az észt Brett Pruunsild teljesítménye megkülönböztetett figyelemre méltó).
Mozart és Salieri a koncertek műsorán is többször találkozott: Mozart & Salieri címmel hirdette meg programját a Kammerorchester Basel, élén első vendégkarmesterével, Giovanni Antoninivel, és szólistaként Sabine Meyerrel. A Mozarteum Nagytermében egy-egy Salieri-nyitány vezette be a két félidőt, amelyet Mozart Klarinétversenye, valamint D-dúr („Posthorn”) Szerenádja uralt. A lelkes együttes játékán korántsem érződött valamiféle „minősítés” a két szerzőt illetően – mindkettejük zenéjét érezhető lelkesedéssel tolmácsolták. Sabine Meyer 2015-ben lépett fel legutóbb a Mozart Hét keretében – a visszatérő kedvencnek és a remek szólistának méltán kijáró ováció fogadta. A Szerenád második Menüettjének postakürt-szólóját mindig nagy várakozás előzi meg – ezúttal egy meglepetést is kaptunk: a dirigens alkalmi szólistává lépett elő blockflötéjével, a közönség nagy örömére.
Parádés műsorral készült a Wiener Philharmoniker, kiemelve a nemes szórakoztatás szempontját. Az est első részében Mozart-zene töltötte be a nyitány szerepét (Sinfonia/Ouverture, K. 318), majd Sol Gabetta szólójával Haydn C-dúr gordonkaversenye következett. A tűzijáték petárdái a második részben durrogtak, amikor pasticcióvá összedolgozva került felelevenítésre két mű (Mozart: Der Schauspielerdirektor, és Salieri: Prima la musica e poi le parole), közbeékelve a Franz Xaver Wolfgang Mozart betétáriáját, 1808-ból. A Mozart- és Salieri-mű eredetileg az udvari olasz operajátszás és a német Singspiel „zenei párbaja” volt, valójában afféle „opera az operában” paródiák. Mozart két rivalizáló énekesnőt pellengérez ki, Salieri librettója a dallam és a szöveg „rangsorolására” fókuszál. Az énekesnők (Kathryn Lewek, mint Madame Herz és Tonina, valamint Serena Sáenz, mint Mademoiselle Silberklang és Eleonora), valamint a basszus Nahuel Di Pierro (Maestro) először léptek fel a Mozart Hét keretében, a tenor Theodore Platt (Poeta és Buffo) a tavalyi debütálását követően tért vissza. Az est „játékmestere” a dirigens Andrés Orozco-Estrada volt, aki olyan közvetlenséggel szólította meg a Grosses Festspielhaus közönségét, mint ha baráti társaság magánkoncertjén lenne. És egy ilyen játék elképzelhetetlen az intendáns színpadra szólítása nélkül. És Villazón boldogan társult a remek muzsikusok csapatához. Lám, nem szabályszerű, hogy a játéköröm kiégjen a profikból!
MoWo24_Eroeffnungskonzert_MOZ_Gonzales-Monjas_Villazon_c_Wolfgang-Lienbacher_1097
Meglepve olvastam a rövid életrajz zárómondataként, hogy Anne-Sophie Mutter is a Mozart Hét keretében idén debütálók közé tartozik. A Fesztiválvárosban viszont régóta otthonos – legutóbb 2022-ben a „Mozart + Fest” fesztivál keretében lépett fel, a Mozarteum új foyer-jának a megnyitásakor. A többnyire szólistaként ünnepelt művésznő ezúttal két fiatal partnerrel Mozart négy zongoratrióját adta elő. Maximilian Hornung (gordonka) és Lauma Skride (zongora) azonnal meghódította a lelkes-hálás közönséget – remélhetőleg visszatérő vendégek lesznek.
Aki „csak” Mozartot akart hallgatni, annak is bőséges választék állt a rendelkezésére – legkecsegtetőbbként a Felsenreitschuléban színrevitt La clemenza di Tito című operával. Fél-szcenikus előadást hirdetett a program (melyet Rolando Villazón és Bettina Geyer neve fémjelzett), azzal a kifejezéssel, amely helyett oly találó alternatívát vezetett be Fischer Iván: színpadi koncert. Ezúttal a szcenírozásról részben maga a helyszín gondoskodott, ehhez díszletként csak a sziklába vájt páholyok leképezett mását és egy stilizált épületet kellett hozzátenni – és néhány székre volt szükség, amelyek mozgatható díszletként is funkcionáltak. Az igazi színpad-jelleget az énekesek teremtették meg, részben azzal, ahogyan „bejárták” a zenekar körüli teret, de leginkább az átélt szerepformálással. A komplex élményből kivette a részét a Jordi Savall alapította és vezette Le Concert des Nations, csakúgy, mint a Salzburgban rutinos Philharmonia Chor Wien együttese. Valószínűleg az is követni tudta volna a cselekményt, aki teljesen felkészületlenül érkezett, s csak az angol vagy német feliratozás segíti a tájékozódásban. Ahány szereplő, annyi karakter (látványként is). A műsorfüzetben olvasható tanulmány felveti a kérdést: ki a tényleges főszereplő az operában. Az előadás nézője-hallgatója gondolkozás nélkül válaszol: Sesto. Akkor is, ha a keletkezési körülmények és a partitúra ismeretében érdemes lenne kicsit elgondolkodni. Mert Magdalena Kožená megrendítően átélt (operaszínpadon is ritkán tapasztalható) szerepformálása komplexitásában jelenítette meg az érzelmeinek harcát. A vokális teljesítmények minden elvárásnak megfelelőek, s a hallgatóban felmerül a gyanú: talán a 19. századi előadók számlájára írandó, hogy sokáig nem foglalhatta el a „megérdemelt” helyet a mozarti életműben ez az opera? Köszönet jár valamennyi együttesnek, amelyek – a felvételek tanúsága alapján – felfedezték a mű (korántsem rejtett) értékeit.
Nekem három nap alatt hat program jutott, amelyek alapján némi áttekintő ismeretekhez-tanulságokhoz is jutottam. De a lényeg: a zenei élmények sokasága, amelyek nemcsak az emlék-gyűjteményt gyarapítják, hanem többletként továbbélnek, mondhatni, befolyásolják a későbbi zenehallgatási tapasztalatokat, az előadások megítélését. Mércét emelőek, horizontot szélesítőek – olyannyira, hogy szinte a csillagos ég a határ.
