Grigorij Szokolov hangversenye a Müpában
Szokolovot nem befolyásolja „előadói hagyomány”, interpretációs szokások, klisék. És mindig többet ad a tételekről, mint amennyi ismeretet emlékeinkben őriztünk.
Grigorij Szokolov
Vártuk, és ismét eljött. Szerencsére nem tartozik a „lemondós” előadóművészek közé. Igaz, az előadóművész titulust is csak megszorításokkal lehet vonatkoztatni rá. Mert teljes lénye „ellene játszik” a konvencionális viselkedésmódoknak. Kezdetben meghökkentő volt, de csakhamar megtanultuk, hogy nála nem koreográfia, ahogyan bejön a pódiumra. Mintha legalább két dimenzióban létezne: egyrészt nagyon is tudja, hogy hol van, másrészt mintha egyidejűleg felülemelkedne mindennemű szokásokon-elvárásokon. Vélhetnénk „elvarázsolt” művésznek is, de ennek ellentmond, hogy semminemű rapszodikus szabadságot nem engedélyez magának. A műsor leadását ugyan nem kapkodja el, de ami kinyomtatásra kerül, azon nem változtat. Tudatos, ugyanakkor játékának szemantikai sokrétűsége maximális érzelmi-indulati azonosulásokat sejttet.
Gyorsan és örömmel tanultuk meg, hogy fellépései szinte háromrészesek, mert a megadott – szünettel tagolt – programot követően olyan ráadássorozatot ad, amelyek szinte egyensúlyt tartanak egy-egy félidővel. A ráadások száma többnyire hat. És a törzsközönség, az a közösség, amely feltétel nélküli odaadással csügg a művész kinyilatkoztatásain, várja és kivárja az évenként egyszeri kivételes lehetőséget. (Távol lakók hátrányban, ők indokoltan búcsúznak el a ráadásfüzér közben…)
Azon kevesek közé tartozik, akiknél „mindegy”, hogy mit játszik. A lelkes hallgató látatlanban elfogadja a művész választását, és a rajongás okán nem vetemedik arra, hogy akár csak gondolatban is, kívánságlistát készítsen. Április 29-én Beethoven és Brahms művei szerepeltek a programon, a korai C-dúr szonáta (Op. 2 No.3) után a 11 bagatell ciklusa (Op. 119) – Brahmstól pedig két egymást követő opusz, hat és négy darabbal (Op. 118, 119).
Mondhatni, merész választás, még akkor is, ha szokás tudni, hogy Beethoven bagatelljei korántsem bagatellizálhatóak, a viszonylag ritkán hallható Brahms-daraboknak pedig egyike sem adja meg magát egykönnyen az előadónak. Tanít is tehát Szokolov ezzel a műsorral, s főképp azzal a kinyilatkoztatásszerű interpretációval, amely akár első hallásra is a beavatottság érzetével ajándékozza meg a hallgatót.
A Beethoven-szonátát úgy figyeljük, mint rejtvénysorozat „megfejtését”. Szokolovot nem befolyásolja „előadói hagyomány”, interpretációs szokások (klisék). És mindig többet ad a tételekről, mint amennyi ismeretet emlékeinkben őriztünk. Helyére kerül a mű a tekintetben is, hogy hallgatásakor felmérhetjük, milyen meglepetést kelthetett a Bécset először zongoraművészként meghódító ifjú titán. Szokolov műértelmezésében értelemszerűen benne rejlik mindaz a tudás-tapasztalat, amit a késői szonáták előadójaként szerzett – épp ezért feltűnőek azok a gesztusok, sajátos faktúrák, amelyeket a késői művek jellegzetességeiként tartunk számon. Az pedig további többlet-adalék, hogy értőn csodálkozhatunk rá hasonló jelenségekre (például megkülönböztetett jelentőségű trillaláncokra) a Brahms-darabok némelyikében. A szonátát, mint komplett művet, taps követte – a második részben viszont már ráérzett a közönség a tíz darab koherens előadásának szándékára.
A Bagatell-sorozatban kidolgozott ötletek sorjáztak, érezhetően mindegyik fontos volt a szerző számára, olyan végiggondolások lenyomatai, amelyeknek tanulságait más műveiben is kamatoztatni tudta.
Rejtett erővonalakkal kötődött az első rész műsorához a Brahms-darabok sorozata, melyeknél az egyes darabok címét (műfaját) nem részletezte a műsorfüzet. Talán jobb is így, mert nem kalandozhatott el a figyelem olyan megválaszolhatatlan kérdések által, mint hogy mi késztethette a szerzőt, hogy intermezzókat sorjáztasson, s mindösszesen a hangulat alapján érezhetett rá például a Ballada vagy a Rapszódia zsánerére.
A darabok hangneme sem sokatmondó önmagában a zenebarát számára (abszolút hallás birtokában pedig információ nélkül is beazonosítható) – de mindenkinek feltűnhetett a moll hangnemek nagy száma, s a moll-foltok pregnáns jelenléte még dúr tételekben is. Az életérzés-dimenzió megtapasztalhatóvá vált az érzékeny hallgatók számára – és úgy tűnt, ez volt a ráadássorozat összeállításának egyik fontos szempontja is.
Lelke mélyén ilyenkor szorong a szakmabeli: megkerülhetetlen az elvárt zenefelismerés, miközben legkevésbé sincs kedve kvízjátékhoz. És Szokolov minden esetben sajátos logikát követ a ráadásoknál, s a meglepő társítások nemritkán azt eredményezik, hogy még az ismert művek megnevezése is problémát jelenthet. A legkevesebben büszkélkedhettek ezúttal is telitalálattal – annál is inkább, mert a sajátos vonulat lenyűgöző élménye önmagában is teljes odaadást követelt. Schubert Asz-dúr impromptu-jét Brahms b-moll intermezzója követte (az Op. 117-ből), majd ismét Schubert (Ungarische Melodie), aztán vissza a moll-szférába Rachmaninov gisz-moll prelűdjével. Prelűdre prelűd – a folytatásban Debussytől csendült fel a Lépések a hóban, majd mindent megkoronázó fináléként Busoni átiratában Bach korálelőjátéka: Ich ruf zu Dir, Herr Jesu Christ.
Ezt nem lehetett fokozni, folytatni – mindenki biztos formaérzékkel vette tudomásul, hogy eme élményanyag birtokában egy évet kell várnia ismét a folytatásra.
Amikor remélhetőleg ismét jön Szokolov, utánozhatatlan billentéskultúrájával bármely stílushoz autentikussá téve a jól ismert Steinway-hangszert, és „emberszabású” dinamikával szólítva meg a hatalmas terem közönségét oly módon, hogy a közvetlenség csak gigaléptékkel mérhető.
