Niagarányi élményforrás, tíz napban
Egyedülálló jelenség zenei életünkben a Fesztivál Akadémia Budapest (FAB). Kokas Katalin és Kelemen Barnabás művészeti vezetésével sokrétű „intézménnyé” nőtte ki magát, mind nagyobb nemzetközi figyelmet és elismerést szerezve, ugyanakkor nagy számban mozgósítva a hazai zenekedvelők (legyenek aktív muzsikusok vagy „csak” zenerajongók) több generációját.
Ahány év, annyi profil! Az emlékezetben egymásra kopírozott élményforrások erővonalaiból kitűnik a mindenki-számára-lényeg: a zeneszeretet, éspedig olyan mértékben, hogy a lelkesedés egyaránt „bevonzza” a legifjabb hangszertanulóktól a nemzetközileg elismert művészekig valamennyi aktív résztvevőt, valamint a rendezvények közönségét, amely összetételét tekintve örvendetesen változatos. A rendszeresen visszajárók még emlékeznek a kezdetekre, amikor a fesztivál egyértelműen a kamarazene ünnepe kívánt lenni. Ehhez képest minden tekintetben szélesedett a paletta, miközben a kamarazene irodalmának közkedvelt és szinte ismeretlen értékei lélegzetelállító gazdagságban sorjáznak.
A rendezvénysorozat elsődleges jellegzetessége a fáradhatatlanság. A művészek napközben tanítanak, próbálnak, este pedig fellépnek, mindenkori környezetüket megfertőző lelkesedéssel. Állandósult örömforrás a zene, egyaránt hat az előadókra és a közönségre. Szinte összeér az „adni” és a „kapni”, hiszen az élménytadó művészek teljesítményét kitörő örömmel fogadja a hallgatóság, s a fenntartás nélküli tetszésnyilvánítás pozitív visszajelzésként állandósul. A felszabadult légkör a legkevésbé sem gátolja az igényességet, sőt, a művészek látható élvezettel játszanak a rajongótábornak. És a rajongás időről-időre újabb táptalajt kap, hiszen olyan interpretációk tanúi lehetünk, amelyek megörökítésért kiáltanak. (Pontosabban, amelynek megörökítését, vagyis az újrahallgatás lehetőségét, a lelkes közönség igényli. És jókora emlékmorzsákhoz valóban hozzá lehet jutni: a látogatók számára biztosított idei évkönyv valójában két év programjait öleli fel, amennyiben az műsorfüzet funkción túl (amely kétnyelvű tájékoztatást ad a rendezvények helyszíneiről is) egyúttal „hangoskönyv” is: „innovációs zenés” könyv, amennyiben a tavalyi rendezvények video-megtekintése is lehetővé válik a QR-kódokkal).
Ahány év, annyi koncepció, a helyszíneket illetően is. Idén a Zeneakadémia jelentette a „főhadiszállást”, és egy napra adott otthont a FAB-nak a BMC (Budapest Music Center). A rendkívüli helyszínekre való kalandozások arra inspirálták az érdeklődőket, hogy kilépjenek komfortzónájukból – ezt célozta a Családi nap a Margitszigeten, továbbá a Múzeum-nap és a Könyvtár-nap.
De nemcsak térben tágította a komfortzónát a hangversenysorozat, hanem a műsorösszeállításokkal, az érdeklődésre méltó zenék gazdag változatosságával is. Eredményes kísérletnek bizonyult a kortárs művészetek napja, amelynek keretében délelőtt Kurtág György háromórás mesterkurzusa jelentett kivételes élményt (elsősorban a szakmabelieknek), amelynek keretében a Kelemen kvartettel Bartók 4. vonósnégyesének nyitótételén dolgozott. Az esti „háromfelvonásos” hangverseny a „Jelige: Ligeti György” címet kapta, s ennek keretében először Ligeti, Kurtág, Sáry László és Eötvös Péter műveiből hallhattunk, majd a FAB felkérésére született hazai darabok ősbemutatójának lehettünk tanúi. A harmadik rész műsorát is javarészt magyar szerzők kamaraművei alkották.
A délutáni könyvbemutatók a „Viva la Gitana” nap előfutáraként jelentek meg. A zárókoncert maga volt a csoda, a maga sokszínűségével: a hangütést a meglepetésként megszólaltatott Popper: Requiem adta, hat csellóra. Brahms két remekműve (g-moll zongoranégyes és h-moll klarinétötös) foglalta keretbe a középső „felvonást”, amelynek savát-borsát az előadók jelentették: Hosszu-Legocky Géza felejthetetlen hegedűjátéka José Gallardo zongorakíséretével (Bizet-Waxman: Carmen-fantázia), Roby Lakatos és zenekara, Szalóki Égi, a Parno Graszt, ifj. Sárközy Lajos és zenekara, végül a Söndörgő, amelyhez a FAB öt kiváló művésze is társult.
Bizonyos szempontból az is a komfortzóna határait feszegette, hogy idén az esti hangversenyek 18. századi koncert-típust idézve „isteni hosszúságúak” voltak; a háromrészes program, a két szünettel, mintegy négy órát (vagy annál is többet) vett igénybe. A távol lakó tömegközlekedők néha kénytelenek voltak otthagyni az utolsó számot/számokat – de a többség elismerésre méltóan vette az akadályt. A változatos műsoron túl a magas művészi színvonal is hozzájárult ahhoz, hogy ne fáradjunk bele az élményekbe, s értékekkel töltekezve, a megajándékozottság érzetével távozzunk. Nap-nap után!
A Concerto Budapest közreműködésével a grandiózus nyitókoncert megadta a léptéket-mértéket, és a továbbiakban elfogadtuk ezt a maximalizált normát. Elmondani is sok, hogy egy esten hallunk Mozarttól egy koncertáriát, a Sinfonia concertantét, majd Brahms Kettősversenyét, Beethoven Hármasversenyét, valamint a 7. szimfóniáját. Változatos műfajú kamara-programmal gyorsan repült az idő a Schubertiada-programban, és akkor is, amikor különböző stílusú művek sorjáztak egymásután. A változatosság gyönyörködtet – hirdette az egyik rendezvény címe, de érdemes hozzátenni, hogy korántsem csupán maga a változatosság tűnt gyönyörködtetőnek, hanem maguk a kompozíciók is, amelyek között mindenki talált „felfedeznivalót” magának.
Cage performance-a után Arensky torokszorítóan szép vonósnégyese, aztán Ligeti 100 metronómra kitalált Szimfonikus költeménye (amelyet érdemes lett volna kicsit jobban előkészíteni – így az orgonaülésről zizegő szerkezetek által létrejött hangzás nem kapta meg az egyedinek kijáró figyelmet), utána ritkaság a francia barokk Leclairtől, majd egy Bach-kantáta, a záró-szakaszban pedig egy Brahms-scherzo és Dvořák vonósötöse. Kontraszton alapult az a műsor, amely felidézte a korábban a FAB programján már nagy sikerrel szerepelt Stravinsky-művet, A katona történetét, majd a teljes értékű zenés színpadi élmény után Beethoven F-dúr románca csendült fel, valamint Mozart A-dúr zongoraversenye. Színpad és pódium – ugyanott. Az viszont kizárólag a közreműködők egészen kivételes teljesítményével magyarázható, hogy a lelkesedés mellett a fáradtságnak a legkisebb nyomát sem érezte a hallgató, amikor a Bartók-nap keretében egy este négy versenyművet hallott, közben (pihentető intermezzóként) a Divertimentóval.
A Divertimentót a FAB Kamarazenekara játszotta, szólamvezetőként a FAB művésztanáraival, Andreas Ottensamer vezényletével, a négy versenymű zenekari kíséretéről pécsi együttes gondoskodott (Pannon Filharmonikusok). Feladatukat nehezítette, hogy négy dirigens irányításával kellett játszaniuk. A fiatalkori hegedűverseny szólistája Vilde Frang volt, dirigense pedig Kelemen Barnabás, aki a Divertimentót követően a késői (2.) hegedűverseny szólistájaként tért vissza a pódiumra. E művet is Andreas Ottensamer vezényelte. Érdekes volt látni, hogy a Brácsaverseny szólistája, Maxim Rysanov veszi kézbe a karmesteri pálcát, amikor Sunwook Kim szólójával kerül sor a 3. zongoraversenyre. Annál is inkább, mivel utána „helyet cseréltek”, ugyanis a Brácsaversenyben Sunwook Kim volt a dirigens.
A nagyközönség számára kétségkívül ezek az esti hangversenyek jelentették a legnagyobb húzóerőt – de érdekes és tanulságos volt valamennyi matiné és délutáni program is.
Külön öröm volt látni, hogy a nézőtéren valamennyi korosztályt szép számmal képviselték érdeklődők – és a zenén túl a muzsikusok varázshatalmát is bizonyította az a figyelem, amellyel a legkisebbek is hallgatták a zenét. Pedig az oldott – mondhatni, szeretetteljes – légkörben fegyelmezésnek nyoma sem volt…
Nem túlzás azt állítani: eredményes terápia volt ez a „faltól-falig” zenei kínálat. A legváltozatosabb érzelmek jutottak kifejezésre – és mindegyik megtalálta az utat a hallgatósághoz. Nemcsak a (többé-kevésbé) kiművelt fülekhez, hanem megannyi szívhez és értelemhez is.
Kizárólag elismerés és köszönet illeti mindazokat, akik közkinccsé tették ezt az értékes – niagarányi – élményforrást!
