A kamera leleplez

|

Villáminterjú Monori Lilivel

Monori Lilit az elmúlt időben számos filmben láthattuk, így a Rossz versekben, vagy a 2017-es Aurora Borealisban, de számos olyan korábbi műből is ismerhetjük, melyek aztán megkérdőjelezhetetlenül kultikussá váltak. Ilyen az első filmje is, A tanú, vagy a Sose halunk meg, de az 1976-os Kilenc hónap című film is. A színésznő számos díj birtokosa, 2019-ben a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon megkapta az életműdíjat. Tagja a Mundruczó Kornél által alapított Proton Színháznak, mellyel az elmúlt évek során több mint 110 fesztiválon szerepeltek.

Monori Lili         Fotó: Rév Marcell

Hogyan érinti ez a rendkívül nehéz, járványos időszak?

Talán úgy, mint mindenkit, rendkívül nyomasztóan hat rám, az aggódás, mindig csak az aggódás mindenért, mindenkiért.

Nemsokára ismét színpadra áll, hiszen a Szégyen című előadás november elején kétszer is műsoron lesz a Trafóban. Egy ilyen időszakban másképp értékeli egy színész, hogy színpadra léphet?

J. M. Coetzee Disgrace című művéből készített Szégyen címmel előadást a Proton Színház 2012-ben, a bemutató a Bécsi Ünnepi Hetek alatt történt, az előadást meghívta többek között a Festival d’Avignon, és még sok nemzetközi fesztivál. „A másképp értékelés” számomra a félelmet jelenti, mivel rizikócsoportba tartozom járványügyileg.

Otthonosan érzi magát Mundruczó Kornél csapatában? Mit gondol, mi lehet a közös nevező kettőjük között?

Abszolút otthonos a csapat, a virtuális társulat, ahogy mondják. A közös nevező pedig a bizalom, a másik egyenrangúságának elfogadása, megbecsülése.

Mi az a szemlélet, amely meghatározó mindkettőjük művészetében, és az ahhoz való hozzáállásban?

A szabadság-szemlélet a színpadon és a filmen.

Hisz a szimbólumokban? Egy korábbi interjúban Eleonóra Duse színésznőről mesélt, és valami különös szimbólumról kettőjük közt.

A szimbólum elég tág fogalom, nekem ez az egy volt, megmaradt a gyerekkori könyvemből, vezérlő elvvé változott a pályám során, ahogyan Eleonóra Duse játszott, megújítva az akkori európai színjátszást.

Nemrég ünnepelte 75. születésnapját. Foglalkozik az idővel? Meg-meg áll olykor, hogy visszatekintsen eddigi pályájára, vagy nem nosztalgikus alkat?

Nem tudok nosztalgiázni, sőt menekülök az ilyesmitől. Kedvenc íróm volt nagyon sokáig Marcel Proust, Az eltűnt idő nyomában című művét megállás nélkül olvastam, évekig, rendkívüli hatást tett rám. Ez a könyv vezetett el később a Szentkirályi Műhely létrehozásához.

Evolúció         Fotó: Heinrich Brinkmöller-Becker

Ha már idő, beszéljünk egy kicsit a Mundruczó Kornél által Bochumban rendezett világsikerű Evolúció című produkcióról. Milyen jellegű kihívás önnek Éva szerepét megformálni?

Azt hiszem, minden színésznőt megrengetett volna a feladat az Evolúció című drámában, amelyet nem lehet sem eljátszani, sem megemészteni, sem felfogni. Megadtam magam. Kamerák rögzítették az állapotunkat Láng Annamáriával, „lányommal”. A kamera leleplez, viszont pont ez az érzés, a „leleplezés” segített, hogy maximálisan odaadjam magam Évának.

Ennél a műnél maradva: az egyik jelenetben az álom és valóság kettőse között vacillál. Volt olyan időszak az életében, ami pozitív értelemben annyira meghatározó volt, hogy „nem tudta”, álom-e vagy valóság? Ki tud emelni egy ilyen fontos mozzanatot eddigi pályájából?

Édesanyám vonatbalesetben vesztette el az életét. Akkor forgattam a Bástyasétány 74’ című filmet, Gazdag Gyula rendezésében. Nem voltam hajlandó elfogadni azt, ami anyukámmal történt, amikor esett az eső, sírtam, hogy megázik, nagyon féltettem őt, éreztem, hogy magányos, szerettem volna segíteni neki. Ágyban fekve beszélgettem vele, hangosan, megéreztem, hogy ott van, és ő is beszél, nem csak én, végtelenül jó, bensőséges érzés volt, nem tapasztaltam hasonlót az életemben, határtalan bizalom ragadott magával, és vitt is tovább, de megszakadt minden hirtelen. Egy pszichológus ismerősöm azt mondta ezek veszélyes helyzetek voltak, könnyen „odaát” maradhattam volna.

Ha ma valaki azt mondja önnek: „A statuálás a lényeg”, milyen érzelmek kavarognak önben?

A tanú forgatásán teljesen természetes mondat volt ez számomra, fel sem tűnt, nem éreztem poénnak. Olyan idők voltak akkoriban. Ha ma mondja valaki, talán más kifejezéssel, ugyanazt jelenti.

CÍMKÉK: