Verdi: Rigoletto – Operaház
Nem könnyű a történész helyzete, amikor pontos adatokat keres. Nem hihet fenntartás nélkül a fennmaradt (írásos) dokumentumoknak sem, hiszen megannyi műsor-, szereplő- és időpontváltozás regisztrálására aligha volt/van/lesz mód. Mindenesetre abban biztosak lehetünk, hogy a Szinetár Miklósnak (1932), és a zenei szakirányú osztályában végzett Harangi Máriának (1975) a második közös rendezése (a Hunyadi Lászlót követően), a Rigoletto betöltötte 18. évét.
Díszlet: Csikós Attila, jelmez: Velich Rita
Megállt az idő az operaszínpadon – csak a nézők-hallgatók cserélődnek a zsöllyében, a páholyokban és a kakasülőn. Közülük egyre többen nemcsak az ajánlott, korhatár-karikás 12 évet betöltve, hanem többszörösen túlteljesítve a nagykorúság alsó határát.
Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba – transzponálhatjuk ezt a meglátást az olyan művészeti alkotások befogadására is, amelyeket előadó(k) közvetít(enek), ugyanis ilyen esetekben mindkét „résztvevő” (komponens) állandó változásban van. És minél komplexebb valamely műfaj, annál áttételesebben érvényesül ez a szentencia. Operák viszonylatában ugyanazon a helyszínen láthatjuk más rendezésben (díszletekkel-jelmezekkel) ugyanazt a művet, de még azonos látványvilágban is történik változás, az előadók részleges, vagy teljes létszámú változása esetén (új betanulás). Palimpszesztként fogadja be az emlékezet a különböző hatású újabb élményeket, némely régebbit teljesen, másokat részlegesen törölve.
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház
(Csak részlegesen tartozik ebbe a típusú élménygyűjtésbe a már látottak-hallottak ismételt felidézése, hiszen olyankor csak a befogadó időközben történt változása jelent eltérést – a műalkotás – lett-légyen bármennyire is időbeli – térformációkhoz hasonlóan viselkedik. A tapasztalat pedig többé-kevésbé éles reprodukció minőségét öltheti.)
Nagykorúként bejelentett lakója az Operaháznak a Rigoletto legutóbbi látványterve (rendező: Harangi Mária és Szinetár Miklós, díszlet: Csikós Attila, jelmez: Velich Rita, koreográfia: Lőcsei Jenő), igaz, egy ideig ideiglenes bejelentőt az Erkel Színházba kapott. A felújított Operaházba visszatérve idén nyáron a július 27-i főpróbával kezdődően folytatta közönséghódító tevékenységét. Június végétől kéthetenként követik egymást a régi-új népszerű darabok (Pillangókisasszony, Traviata, Rigoletto, Varázsfuvola), ami által örvendetesen lerövidül a zenés színházi élményeket kis számmal kínáló, uborkaszezonnak is nevezett évadközi nyári szünet.
Verdi Rigolettója a többnyire teltházat vonzó örök-kedvencek közé tartozik. Az időről-időre változó szereplőgárdával biztosítható, hogy ismételt megtekintése élményforrást jelentsen a közönségnek, miközben a tehetséges fiatal énekesek olyan főszerepekhez juthatnak, melyek alakításával elérik, hogy hamar megtanulja nevüket az operabarátok nagy tábora. (A feladat kihívás-jellegét fokozza, hogy felvételek és élő előadások sokaságával érkező „vájtfülűek” előtt kell bizonyítaniuk.)
A nyári előadássorozatban a három főszerepnek kettős szereposztás jutott – a „nagyétkű” tehát két élmény-variánssal is gazdagodhatott. A főpróbán Andrei Danilov még nem érezte otthonosan magát a színpadon – mintha csak castingolni jött volna a Herceg biztos szólamtudásával. Alexandru Agache Rigolettója számára viszont mintha déja vu lett volna mindaz, ami ideális esetben az itt-és-most aktualitásával történik a színpadon. Nem énekével, de játékával szinte csak markírozott. Nem hozta azt az „ellentétek embere”-figurát, amelynek zenei ábrázolása kihívást jelentett Verdi számára – vagyis, kevés empátiát éreztünk iránta sorsa ismert alakulása folyamán.
Annál nagyobb szeretettel figyeltük a Gildává átlényegülő Rácz Ritát, aki túl azon, hogy törékeny jelenségként első pillanatban megnyerte a közönséget, feledtetni tudta, hogy „énekel”, olyannyira magától értetődő természetességgel tört fel belőle az érzelmek-indulatok áradata. Megindító naivsága akkor sem hagyta el, amikor „prezentálták” elrablói a hercegnek – teljes bizalommal, szinte örömmel ismert arra a személyre, aki oly érős érzelmeket keltett benne. Torokszorító volt önfeláldozó gesztusa, és a zárójelenetet a maga abszurditásával teljes mértékben el tudta fogadtatni. Nem vitás: őt sajnáltuk jobban, mint apját, akin beteljesült az átok.
Augusztus 4-én Bartos Barna hirdette a női nemről alkotott véleményét hercegként, s játszotta meggyőzően a kicsapongó, szabados erkölcsű nemesurat. (Érdekes, hogy a herceg és a nála kegyben álló udvari bolond „kapcsolata”, „viszonyrendszere” jelzésértékűen sem került kidolgozásra.) Neki más karakterű Gilda jutott: Szemere Zita alakításában már-már öntudatosan vállalta szerelmét, amelyről – minden visszássága ellenére – nem akart lemondani. Az ellenállhatatlan erővel feltörő (erotikus) érzés hatotta át életének végigkövetett szakaszát.
Egy évtizede mutatkozott be Szegeden ebben a szerepben, amely azóta is repertoárjának ékköve. Érezhetően törekszik szólama maximális kidolgozására – és érezhetően boldogsággal tölti el az igényes megvalósítás. Lobogó örömmel fogadta az első két felvonás után a megérdemelt nagy tapsot – de igazából akkor győzött meg szerepének teljes átéléséről, amikor az előadás végén megjelent a függöny előtt. Az élettől elbúcsúzott Gilda volt – teljes életnagyságban. Ott és akkor nem létezett számára a közönség. Aztán megtörtént az átváltozás, és teljes figyelmét szentelt a kitörő tetszésnyilvánításnak.
Gildájának Kálmándy Mihály jutott apaként, aki a szélsőségek mélységének érzékeltetésével maradt adósunk. A lánya iránt érzett szeretet kifejezésének őszinteségével nyerte meg hallgatóságát leginkább.
A Sparafucile-Maddalena testvérpárt Gábor Géza és Mester Viktória alakította, atmoszférateremtően. A bérgyilkos karakteres figura, szép húga pedig színpadi játékkal varázsolt életet a színpadra. Giovanni epizódszerepében Wiedemann Bernadett lépett fel.
A látvány az I. felvonásban erőteljesen a színpad jobb oldalára – a rendezés a későbbiekben gondoskodott arról, hogy minél több helyről lehessen teljesértékű színpadképet látni. Mert nemcsak figyelmetlenség miatt nem vesz észre apró, de jelentésteli mozzanatokat, gesztusokat a néző, hanem esetleg azért, mert épp „takarásban” került rájuk sor…
Az elrablás hihető megoldása még várat magára. A régi bevált módszer szerint fehér texxtaliába göngyölik Gildát (mondhatnánk, asztalterítő – de ekkora asztal aligha lehet Rigoletto házában, magukkal pedig, ugyebár, nem hoztak ilyesmit a hercegi háztartásból. Ráadásul Giovannáról sem feltételezhető, hogy textilárus családból való, s az összeesküvésbe beavatottként ő gondoskodott segédeszközről), ám nincs elkábítva, hiszen segítségért kiált – akkor hogyan töltötte az időt mindaddig, amíg ki nem göngyölték a bálából, a herceg asztalán feltálalva. Ez utóbbi mozzanatra, a kigörgetésre alkalmanként reagál a közönség – nem tudni, az ötletet díjazva, vagy meglepődve. Mindenesetre, elfogadva színpadi valóságnak az abszurdot.
És viszontláthattuk azt a kis fekete pisztolyt, Monterone kezében, amely a közelmúltban Oresztésznek tett jó szolgálatot, amikor Richard Strauss egyfelvonásosa, az Elektra végén, lelövi két lánytestvérét…
Ami nehezen hihető, az a herceg udvartartásának öltönyös társulata. Magyarázni persze lehet, de aligha hiteles ilyen jólöltözött udvaronc-csapat. Mozgásuk, játék-készségük aligha mondható kielégítőnek. A Magyar Állami Operaház Zenekara számára rutinfeladat ennek a partitúrának a hangzó életre keltése. Dénes István vezényletével mintha némiképp halláskárosult publikumnak játszottak volna. A kidolgozott hangzáskép erénye leginkább a fokozásokban érvényesült, ám ezek nemritkán elfedték az énekszólamokat.
A jelentős decibelekkel csökkentett alaptónus több szempontból is jótékony hatású lett volna. A pregnáns ritmusképleteket sorjáztató szakaszokban intenzíven feszült e hangszeres háttér, ám néha kissé öncélúan, amennyiben néha a muzsikálás lázában megfeledkeztek arról, hogy funkciójuk alapvetően a kíséret! Annál jobban értékeltük viszont, amikor érzékenyen követték az áriákban a szólistákat (Rácz Rita I. felvonásbeli megnyilvánulásainak például megkülönböztetett figyelem jutott).
Utólag sem tűnt feleslegesnek (vagy duplázásnak) a két szereposztás meghallgatása. Ami koncepciózusan megegyező bennük, hogy mindkettő közönsége a szép zeneszámok (az áriák mellett a híres kvartett, valamint Rigoletto és Gilda búcsúzó jelenete) emlékével elégedetten távozhatott, ám a szereplők (emberi karakterek) sorsában a katarzisforrás(oka)t aligha kereste (és találta).
